Vidéki kislány Kutyáék – Nekünk még csak ez hiányzott!

Áprilisban beköltöztünk az erdő alatti házba, májusban már bővült a család: a kis fehér gombóc akkora volt, hogy a lépcsőn egyedül nem tudott felmászni. Azóta jóállású ebbé nőtte ki magát Toldi, de nem elégedtünk meg ennyivel: a nagy fehér komondor mellé kaptunk egy kis fekete pulit. Micsoda szimmetria!

Labradorról vagy huskyról álmodtam, de portára csak olyan kutya költözhetett, amely nem bántja a „szent galambokat”. „Erős, nagytestű alföldi fajta. Legyen Toldi” – mondta édesanyám, és meg is fogadtuk a kutya keresztanyjának. Toldiról azonban rövidesen kiderült: jellemvonásaiban is hasonlít Arany főhősére, nála makacsabb, önfejűbb ebet nem hordott hátán a föld. Ha ő nem akarta, akarja, kérlelheted, zsarolhatod, mind haszontalan.

„Ugye tudod, hogy nem a legintelligensebb fajta?” – mondta egyszer egy ismerős. Úgy megsértődtem, mintha elsőszülött gyermekemre mondtak volna hasonlót.

Nem öleb ez – gondoltam –, nem alacsonyodik a cirkuszi mutatványokig, ez erős, csendes fajta, és teszi a dolgát… az ő sajátos módján. Kialakult a rutin: napközben tekereg vagy alszik, este járőrözik a porta körül hajnali 2–3 óráig, majd alszik. Betörők, vadak, legyetek szívesek csak a házőrzési műszakban zavarni!

De Toldi („Toldimiklós”, ahogyan apósom szólítja) nemcsak a mi kutyánk: az utcáé, sőt az egész falué.

Mint a falu bolondját, úgy ismerik már a nagy tekergőt.

Ha nyitott kaput talál, hívatlanul is besétál, és ha enni is kapott, akkor a repeta reményében nem tágít. Nem hagyja kárba veszni a komposztládákba kidobott finom falatokat, s ha éppen nincsen potyakaja, akkor megtalálja a legalkalmasabb helyszínt, és alszik egyet. 

Toldi

Toldi mellett unatkozni nem lehet, de furcsaságaival együtt megszoktuk már a rutinját. Történt, hogy a nyáron a nagyszülőknél vakációzott a lurkó. Szól a telefon egy este. „Anya, van itt egy kici, fekete puliiii. Az enyém! Hazsaviszem!” – így a gyermek. A férjemre sandítok, és felsejlik a gyereknapi eset, amikor szüleim papagájjal ajándékozták volna meg az egy szem unokát („Szó sem lehet róla! Van itt elég madár a galambketrecben. Nézegesse azokat!). „De nagyon-nagyon sejetnééém!” – nyávog a gyermek, és fűt-fát megígér: gondját viseli a kölyöknek, eteti, neveli. 

Hirdetés

Augusztus elején hozzuk haza a kis pulit. Nekünk már csak ez hiányzott, mondja lemondóan a párom. (Biztosan ismerik a viccet: A tanító néni megkérdi az iskolában, kinek mi hiányzik otthon. Erre Móricka: nekünk már semmi. Tegnap a nővérem bejelentette, hogy terhes, erre édesapám azt mondta: Nekünk már csak ez hiányzott!)

Kormos, a kölyök

Hamar kiderül:

a kölyök százszor túltesz Toldin, aki megsértődik és hetekre átköltözik a szomszédokhoz. Kormos – ahogyan a gyermek elnevezte a pulinkat – viszont egyfolytában láb alatt van,

mindent összerág és összekakil, egy percig nem akar egyedül maradni. A gyermek körülbelül a második héten megunja a vinnyogást, s hogy a nadrágot is letépi róla. (Egyik reggel szalad: „Anya, Kormosz hagyott egy kisz meglepetészt neked a tornácson! Egy nagy darab szar” – vigyorog a huncut gyermek.”) 

Két hónap után be kell látnom: nekünk már tényleg csak ez hiányzott.

„Anya, tudod, jó hogy nekünk már két kutyánk van. Moszt már nem isz kell kiszfiútesztvér. Kormosznak én vagyok a gazsdája, de te vagy azs anyukája és apa azs apukája. Tudod, anya, ez aszt jelenti, hogy az enyém, de ti etetitek meg, ész ti szeditek össze a kakit, ész ti törlitek a fenekét isz. Mint nekem!”. A családi hierarchia immár tiszta.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock/Everett Colletion

Friss lapszámunkat alább kérheted: