Kutyavilág emberekkel

Van egy kutyám. Marci névre hallgat. Illetve inkább nem hallgat. Mert pontosan ért ugyan mindent (a férjemmel már románul beszélünk, ha azt akarjuk, hogy ne értse, amit mondunk, de lassan be kell vezetnünk egy második idegen nyelvet), szóval ért ugyan mindent, de fenntartja magának a jogot, hogy csak azt az utasítást hajtsa végre, amit akar. Mit tehetnék? Tiszteletben tartom a jogait.

Marci által szembesültem azzal a problémával, hogy néhány embertársamnak meglehetősen furcsa és megmagyarázhatatlan logikája, illetve gondolatmenete van. Próbálom megfejteni. Eddig sikertelenül.

Jaj, de aranyos kutyus! lelkendeznek az utcán szembe jőve. Hogy hívják?

Marci.

És fiú?

Nem, lány, csak én vagyok ilyen lökött és fonák, hogy a Marci nevet adtam neki, gondolom magamban ilyenkor, de hangosan persze  mosolyogva tájékoztatom a kedves érdeklődőt kutyám nemét illetően:

Fiú, Marci.

Jaj, hát persze, hát mi más is lenne ilyen névvel?!

Na ugye? Fog ez menni, kajánkodom magamban. Egy idő óta azonban, megelőzendő a kínos pillanatokat, meg sem várom, hogy kérdezzenek. Miután a „Jaj, de cuki!” felkiáltás elhangzik, már sorolom is:

Marcinak hívják, cocker spániel, fiú, kétéves múlt márciusban. Az oltásai rendben vannak, negyedévente féregtelenítik, egyéves korában ivartalanították. Nincs bolhája, nem rühös, és nagyon szereti a gyerekeket. Beszélt nyelve egyelőre az ugatás, de most tanul emberi nyelveket. A magyarral már jól boldogul.

Marci igen szereti a társaságot. Különösen az igényes, jó társaságot. Nem tudom, a kutyáknál van-e IQ-mérés, mindenesetre, ha lenne, Marci igen előkelő helyet foglalna el a rangsorban. Hihetetlen intelligenciával azonnal kiszúrja, melyik kutyához hogyan kell viszonyulnia, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a kapcsolatból. A nála kisebbeket a másodperc törtrésze alatt dominálja, elveszi a játékukat, felborítja őket, hogy csak úgy nyekkennek, aztán rájuk ül. Ha nem úgy viselkednek, ahogy azt a jólneveltség megkívánná, akkor még egy kicsit a fülüket is megcibálja, miközben olyan hangon morog, hogy a gyengébb idegzetűek azonnal fejvesztve menekülnek a gazdijukhoz. Ha tudnak. Nem úgy a nagy kutyákkal! Hozzájuk nagy tisztelettel és alázattal viszonyul, úgy is mondhatnám, jó kapcsolatot ápol velük. Hiába, az erősebb kutyáról szóló mondást ő is ismeri. És tiszteletben is tartja. Zsigerileg. Különösen a hatalmas testű japán tosával, Tapival bánik igen tisztelettudóan.

Remek helyzetfelismerő és irigylésre méltó problémamegoldó képességei mellett azonban van egy meglehetősen kellemetlen szokása is. Általában nagyon barátságos az emberekkel. Néhány embert azonban – számomra ismeretlen okokból – rettenetesen megugat. A legártatlanabb angyali tekintettel, farkcsóválva közelít a gyanútlan áldozat felé, szerintem még mosolyog is, majd amikor ugatótávolba ér, akkor hirtelen olyan acsarkodásba és ugatásba kezd, hogy még én is megijednék, ha nem tudnám, hogy amelyik kutya ugat, nem harap. Tapasztalatom szerint azonban ezt a mondást az emberek nem ismerik. Na, ilyenkor jön el a pillanat, amikor kiver engem a hideg veríték, és kedvesen mosolyogva próbálom meggyőzni az illetőt, hogy egyáltalán nincs mitől félnie. Mit mondjak? Nem szoktak hinni nekem. S hogy milyen arckifejezéssel keresik a menekülő útvonalat, azt most inkább nem részletezném.

Marcinak minden nap egy új kaland, kihívás, az ismerkedés, a tapasztalatszerzés és a tapasztalatcsere lehetősége. És nekem is.

Három hónapos korában először viszem le a kutyafuttatóba. Nemrég kapta meg az utolsó oltást, így semmi akadálya, hogy fajtársai közé vigyem. Ebem az újdonság és a felfedezés örömével szaglászik előbb a mi, aztán a szomszéd tömbház körül. Egy nyitott földszinti ablakban egy idősödő hölgy kortyolgatja reggeli kávéját. Bár ismeretlen, kedvesen odaköszönök, jó reggelt kívánva.

Mér’ nem viszi a kutyáját a futtatóba? mordul rám a kávé mögül.

Épp oda igyekszünk fagy ajkamra a mosoly. Csak hát repülni nem tudunk teszem hozzá a jólneveltség miatt csak halkan, inkább csak magamban.

Ide tojatják a kutyájukat az ablakom alá, s aztán itt hagyják! folytatja a hölgyből átvedlett matróna, a tojatják kevésbé szalonképes szinonimáját használva.

Elnézést, de nekem akkor lesz szíves szólni, amikor itt hagyom a kakit! halászom elő a zsebemből a nejlonzacskókat. Ugyanis én mindig felszedem! Annak tessék ezt mondani, aki itt hagyja! háborgok az egész kutyatartó-társadalom nevében mélységesen megbántva.

Minden napot a futtatóban kezdünk Marcival. Jól érzi magát ott, örül a társaknak, és önfeledten játszik, amikor van, akivel. A padon üldögélve van időm az ébredő várost, a korai forgatagot megfigyelni. Így az sem kerüli el a figyelmemet, hogy minden reggel, óraműpontossággal érkezik egy ifjú titán nagy testű kutyájával, a futtató melletti füves részen elengedi, majd amíg ő elszív egy cigarettát, addig a kutyus elvégzi a dolgát, majd szépen fogja, és mennek. Mármint a kutyát. A kaki marad. Mindig. Még véletlenül sem fordul elő, bár egyszer, szemkiszúrásból, hogy a kaki is menne. Lám, lám, nem ok nélkül füstölgött a kávé! pironkodom az egész kutyatartó-társadalom nevében.

Nyugdíjas néni panaszolja a kutyafuttatóban:

Képzelje el, hogy jártam! Amikor sétáltunk a kutyával a blokkok között, egy vénember már többször is motyogott magában, mikor ment el mellettünk, csak nem értettem, hogy mit mond. Osztán ma meghallottam! Azt mondja, hogy „ma úgy felrúgom a kutyát is és magát is, hogy szétmennek! Ocsmányak mind a ketten!” Na képzelje el, bele vagyok betegedve! Igaz, megmondtam neki, hogy rúgja maga az anyja….! itt nyomdafestéket nem tűrő utalás történik a női nemi szervre. Na mondja meg, milyen emberek vannak! Még most is valósággal reszketek fejezi be szemmel láthatóan igen felzaklatott lelkiállapotban.

A minap együtt mentünk bandázni a mezőre Tapival, a tosával. Hazafelé a Termés utca házai között vezetett az utunk. Tapi hetvenkilónyi masszív tekintéllyel vonult végig az utcán, ahol már ismerősként üdvözölték az ott játszó gyerekek. Csillogó fekete gombszemeikben már-már csodálattal vegyes rajongást véltem felfedezni a hatalmas méretű kutya láttán. Néhány csámpás, torzonborz keverék kiskutyát gyámbásztak, tették-vették őket, látszott, hogy egy alomból valók, alig néhány hetesek.

Hogy hívják a kutyusokat? kérdeztük a kis lurkóktól.

Tapi mutatott rá egyikük a fehérre.

S a feketét?

Tapi hangzott a válasz.

A kis tarkának milyen nevet adtatok?

Tapi.

A többi nevét nem kérdeztük. Kétség nem fért hozzá, hogy milyen nevet nyertek el a keresztségben. Hiába, na. A példakép, az példakép.

Fotó: a szerző tulajdona