ARCHÍV László Barna: Itthon is lehet

Mindig mosolygós a fiatal székelykeresztúri László Barna: olykor naiv megnyilvánulásait eltökélt célok és kitartó munka váltja. Bár még pályakezdő filmes, átütő pozitívsága ígéretes jövőt sejtet, s mint mondja, családi hátterének köszönhető, hogy céljai megvalósításához van is kellő önbizalma. Ha filmet készítene magáról, a boldogságról szólna. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin októberi számában jelent meg).

Milyen lenne egy önmagadról készülő film?

– A Filmművészetin is ez volt az első feladat… De én szerencsére akkor nem voltam ott… Egyszer kértek a Sapientián is ilyet. Az lett a legrosszabb filmem szerintem. Az a baj, félnék magamról filmet forgatni. Nem tudom, hogy melyik irányból közelítsem meg saját magamat, mert két arcom van: az egyik egy ilyen nagyon gyerekes, komolytalan, vicces, felszabadult, bohém, a másik egy komolyabb, próbálja tökéletesen megcsinálni a dolgokat, maximalista, és teljesen odakoncentrál a dolgokra. Valahogy ezt a kettősséget fognám meg a filmben. Hogy milyen eszközökkel, nem tudom, de egyfajta komoly lazaság kellene legyen benne. Az biztos, hogy a film, a tánc és a sport benne lennének.

S ha például filmcímet kellene gyorsan asszociálni az életedre, mi lenne az?

– Ez nagyon nehéz… Az jutott eszembe: A boldogság nyomában. Sokszor elgondolkozom rajta, hogy mekkora mázlista vagyok. S ezt a pozitív életszemléletet próbálom sugározni mások felé is, mert valahogy visszakapod azt, amit adsz, valamilyen formában. Nem biztos, hogy tökéletes cím lenne ez, de valamiképp ebből áll az életem.

Mindig filmrendezőnek készültél?

– Nem, nem is nagyon törtem az agyamat, hogy mi legyen belőlem. Csak 11. osztályban kezdett el érdekelni a filmkészítés egy pályázat miatt. A legfontosabb a néptánc, a sport és a zene volt addig. Asztaliteniszeztem, fociztam és kézilabdáztam. Most is kitölti a sport az életem, de ráálltam az asztaliteniszre, a többit csak hobbiszinten művelem. Gyerekként a focilabda volt a macim, azzal aludtam. Vagy futballcipővel. 11. osztályban aztán megnyertünk egy középiskolásoknak szóló filmes versenyt, azt gondoltam, na, ez szerencse. Két percben véletlenül csináltunk valami jót. Nem vettem túl komolyan. Jólesett, mert addig csak sporteredményeim voltak, semmi egyéb, ami azt mutatta volna, hogy esetleg másban is jó tudok lenni. S akkor ez egy jó jel volt számomra, de nem vettem komolyan. Amikor aztán a második évben is megnyertük ugyanezt a versenyt, akkor már azt mondtam, próbáljuk meg. Így kerültem az egyetemre. 2013-ban végeztem az alapképzést, utána a mesterit is kijártam, azt ’17-ben fejeztem be a Sapientián, de voltam mintegy másfél évet Budapesten, szinte egy évet a Filmművészetin, és a Metropolitan Egyetemen is egy felet. Úgyhogy csipegettem onnan is egy kis tudást. Aztán hazajöttem, s létrehoztam a Picture Lockot.

Reklámfilmekre szakosodott a cégetek. Van piaca ennek Székelyföldön?

– Annyira nincs, de próbáljuk kialakítani. Megijednek az emberek, amikor meghallják, mennyibe kerül egy reklámfilm, miközben mi így is még mindig minimálbér alatt keresünk, mert cégként, hivatalosan csináljuk. 2015-ben nekifogtam egy egész estés dokumentumfilmnek,

ez a Hands of God, egy szászcsávási brácsásról, Csángálóról szól. A szívemet, lelkemet beletettem, két évig csináltam,

vagy 35 napot forgattam, de nem volt semmi pénz benne. Akkor még megtehettem ezt, hogy a lagzikból meg minden másból keresett pénzemet fektettem bele, de nagy rizikó egész estés filmet készíteni. 2016-ban fogtunk neki a vágásnak, év végén fog kijönni, életem projektje. Sokszor hetekig ettem magam miatta. Aztán 2017-ben nyertem egy start-up nation pályázatot, és két alkalmazottat kellett felvennem, Simó Ibolya épp itthon volt, letelepedett, kapóra jött. Mindketten rendezőként végeztünk, az elején közösen csináltunk mindent. Most már az egyik projekt az övé, a másik az enyém, de úgyis közösen átbeszélünk mindent, s a forgatásoknál megvan, hogy éppen ki a big boss. Nagyon jól tud működni ez így.

Mit tartasz erősségednek?

– Az emberekkel való kapcsolatépítés szerintem elég jól megy nekem, valahogy érzem, hogyan lehet velük kommunikálni. Erősségem, hogy vannak céljaim, amiket meg tudok valósítani. És van önbizalmam, hogy megvalósítsam a céljaimat. Szerintem ez a legfontosabb az életemben.

 

Eddig az volt, hogy 25 éves koromban eldöntöttem, hogy harmincéves koromig egy egész estés dokumentumfilmet és egy egész estés játékfilmet csinálok. Most 28 vagyok, úgyhogy egyre közeledik, viszont mind a két projektet elkezdtem. A dokumentumfilm mindjárt kész van, s a játékfilm forgatókönyve fejlesztés alatt áll ahhoz, hogy jövőre el tudjuk kezdeni annak is a forgatását. Úgyhogy szerintem abban vagyok erős, hogy a céljaimat mindenáron meg akarom valósítani, és általában ez sikerül is.

Az út, ahogyan elérem, sokszor ingoványos, de nem adom fel. S ez valószínűleg otthonról jön, a családomtól. Nagyon jó gyerekkorom volt, nagyon jó családi közegben nőttem fel,

s emiatt kaptam szerintem egy olyan önbizalmat, ami ritkaságszámba megy manapság.

Totyogós korod óta táncolsz, az édesapád által vezetett Pipacsok néptáncegyüttesben töltötted a gyermekkorod. Ez a filmes életedet is átszövi?

– A dokumentumfilmem főszereplője egy roma népzenész. Őket abban a tánctáborban ismertem meg, amit édesapámék szerveznek. Nagyon összefonódik nálam a film és a néptánc. És szeretnék csinálni egy olyan filmet is, aminek a főszereplője egy néptáncos. Ahogyan a Fekete hattyúban egy balerináról, miért ne lehetne egy néptáncosról is izgalmas filmet készíteni?

Mennyire tudsz táncolni? Mint egy hivatásos?

– Én úgy tanultam táncolni, ahogy más megtanul járni. Tízéves koromban voltam csúcsformában. Kisgyerek voltam, s nagyon éreztem a ritmust, benne volt a véremben, mint a cigányoknak a népzene. Akkor tényleg szívből-lélekből csináltam az egészet. Mindig az első sorban táncolhattam, én voltam a legkisebb, s emiatt olyan voltam, mint egy sztár. Jó élmény volt. Aztán amikor megnőttem, hirtelen megnőttek a végtagjaim, egyből a hátsó sorba kerültem. Ez egyfajta traumaként ért. A keresztúri Pipacsoknak a táncosa vagyok most is, ha készül egy előadás, akkor abban benne vagyok, de nincs heti szinten táncpróbánk, hanem bizonyos eseményekre készülünk. És ha vannak bulik, igazából azt szeretem a legjobban. Azért szép ez az egész népi kultúra, mert valamit kell tegyél ahhoz, hogy ezt tudd élvezni, és én ezt úgy tettem meg, hogy észre sem vettem. Teljesen más élményt kapsz, mint egy olyan buliban, ahol csak csápolsz összevissza.

A néptáncos bulinak külön varázsa van. Különleges kapcsolat van férfi és nő között, vagy akár zenész és férfi között, amikor szólót táncolsz, meg tudod mutatni, hogy ki vagy.

Úgyhogy a tánc nagyon komplex, izgalmas dolog szerintem. De most a táncórákat az asztalitenisz helyettesíti.

Külföld sose vonzott?

– Nem. Mindig mondták, hogy a filmes út egyből Pestre vezet, engem pedig nagyon motivált, hogy megmutassam, itthon is lehet. Ott be tudsz állni a sorba, itthon viszont ki tudod alakítani a sort, amibe majd be tudnak állni az emberek. S ez is célja a cégünknek, olyan filmes-reklámfilmes közeget létrehozni, ahol híres tud lenni az erdélyi film is akár.

Persze ez egy nagy álom… Tartom Pesttel a kapcsolatot, de élni nekem Udvarhely ideális. Pont akkora, amekkora kell legyen, van minden benne, ami kell. Épp elég. Minek kellene nagyobbra vágyni? Ha nagyravágyó vagy, nagyon magányos leszel.

Hirdetés

Mennyire vagy magamutogató vagy introvertált?

– Nagyon nehezen tudok megnyílni úgy igazán, mondjuk, egy nőnek. Nehezen tudom odaadni a szívem valakinek. Vannak dolgok, mélységek, amelyekben nehezen engedek mélyebbre fúrni. Bizonyos szintig jópofa gyerek vagyok, de amikor nagy mélységekről van szó, például egy kapcsolatban, akkor már nem megy olyan könnyen nekem. Ha filmet kellene készítenem magamról, lehet, ez lenne a fő témája, mert ez számomra is rejtély.

Tudod, hogy mi tesz boldoggá?

– Szeretem a kihívásokat. Magánéletben, szakmában egyaránt olyan célokat próbálok elérni, melyek kicsit nehéznek tűnnek, vagy amihez egy átlagember, lehet, hozzá se fogna, vagy ha mégis, akkor negatívan áll hozzá. Én valahogy ilyen célokat szeretek kitűzni magam elé. De a kis szépségek is boldoggá tudnak tenni.

A családalapítás fontos cél?

– Fontos, persze, de most költöztem Udvarhelyre, most szabad vagyok, ez így most jó… Például nem sokkal ezelőtt láttam egy gyönyörű jelenetet a zetelaki tónál. Volt egy kislány, még csak most tanult beszélni és járni, a trambulinon játszott az édesapjával. Aztán behívta a nagyapját. S a nagypapa bement, és egyszerűen átváltozott kicsi gyermekké… Utána a nagymamát is behívta. Olyanok voltak a nagyszülők, mint valami önfeledt gyermekek. Ez a jelenet annyira szép volt! Ha nagyapa leszek, és ezt át tudom élni, az fantasztikus lesz. Ez is neveltetés kérdése, mert folyamatosan kapom hátulról az információkat, hogy fontos a család, s el is hiszem. Mert nem szeretném, hogy a filmjeim legyenek a gyerekeim.

Hanem azt szeretném, hogy a gyerekeim legyenek a gyerekeim. A filmek filmek, de a gyerekeket nem lehet összehasonlítani semmivel. Úgyhogy szeretnék filmeket készíteni, de ennél azért fontosabb, hogy gyerekeim legyenek egyszer.

El tudod képzelni magad szülőként?

– Nagyon szeretem a gyerekeket, viszont nagyon félteném őket. De el tudom képzelni, igen. Ha látnám életem nőjét, simán. Nem ijednék meg tőle, szerintem fel vagyok készülve.

Na de milyen az életed nője?

– Egy biztos: hogy tudjuk együtt jól érezni magunkat. Ha elmegyünk bárhová együtt, érezzem azt, hogy felszabadult tudok lenni, és a legfontosabb, hogy ha együtt vagyunk, akkor adjunk energiát egymásnak. Valahogy így tudom elképzelni, hogy felemeljük egymást, nem pedig lehúzzuk. Szerintem az a lényeg – amit látok a szüleimnél is –, hogy annak ellenére, hogy időnként vannak problémák, tudjunk erőt adni egymásnak.

Alapjában véve hiszel a házasság intézményében?

– Én azt láttam otthon, hogy ez tud működni hosszú távon is. Úgyhogy hiszek benne.

Melyek a legfontosabb értékek számodra?

– Én azt tudom, hogy sokszor miben vagyok rossz. Például édesanyám – amellett, hogy mindenkin próbál segíteni – fantasztikus a kapcsolattartásban. Nagyon gyakran elfelejtjük a kapcsolatot megőrizni olyanokkal is, akik fontosak az életünkben, mert a munka, a pénz utáni hajsza fontosabb lesz. És ezt hiányolom sokszor magamból is, hogy a sok pörgés közben elfelejtem a barátaimat felhívni, velük beszélgetni, miközben

a legfantasztikusabb dolog az életben az ember-ember közötti kapcsolat. Az, hogy beszélgetünk, hogy meg tudjuk osztani egymással a dolgainkat,

előbbre való a pénznél. A pénz nem boldogít, csak nyugtat – ezt is édesanyám szokta mondani. De ennyi. Sokkal jobb dolgok tudnak együttes erővel születni, mint ha egyedül lennénk.

Székelyföldről terveztek imázsfilmet készíteni. Mit tartasz térségünkből megmutatni valónak?

– Egyelőre nincs forrás még rá, de 12 napot már forgattam, ugyanúgy készítem, mint a dokumentumfilmem. Van egy KözösÉg nevű csapat, közösségi finanszírozásból szeretnénk megvalósítani, filmkockákat lehet venni. Az lenne a lényege, hogy közösségépítő hatása is legyen, sajátjuknak érezzék a székelyföldiek. Hogy bebizonyítsuk azoknak az embereknek, akik elmentek, hogy itt is jól lehet élni, vagy csak honvágyat gerjesszünk, az ízét megmutatni ennek a világnak. És fontos szerepet kapnak benne az itt felnövő gyerekek, hogy lehet itt vállalni gyereket, hogy legyen egy jövőkép is ebben, ne csak szép tájképek, jó hangulatok. És az összetartozást is valahogy bele kellene tenni. Az erdélyi érzésből valamit átadni. Egyelőre gyűjtjük az anyagokat.

Miből töltekezel?

– Zene és sport. Ezek a lelket, a koncentrációt fejlesztik. A szívnek, a léleknek, mindennek jó alap. Sokkal fontosabb történelemnél, földrajznál, mindennél. Aztán erre lehet építeni a többit.

A siker szerinted szerencse vagy kőkemény munka kérdése?

– Fontos, hogy legyen tudásod. Ha picivel jobb vagy, mint a többiek, az már jó, ha sokkal jobb vagy, az még jobb, hogy sikeres legyél. De a szerencse is nagyon fontos. És nem mindegy, hogy mennyit teszel azért, hogy szerencsés legyél. Tenni kell azért, hogy kialakuljanak azok a helyzetek, amelyekben szerencsés tudsz lenni. Értékes az életünk, na. Értékesebb annál, mintsem hogy azt csináljuk hosszú távon, amit nem szeretünk. Persze könnyű ezt mondani, ha az embernek van ehhez egy támogató családi háttere. Én szerencsés vagyok.

Fotó: Csedő Attila