Oltári férfiak László Rezső: Az Úr kertjéből visszakacsintunk az Édenbe

Amikor egy pap az égi Paradicsomot hirdeti, annak szolgálatában dolgozik, azt természetesnek tartjuk, azt mondanánk: ez a dolga. Az viszont már nem tartozik hivatása gyakorlásához, hogy egy közepes méretű területen – egyebek mellett – paradicsomot termesszen. László Rezső, csíkcsicsói plébános ezt teszi – csodálnivaló, rendezett sorokban, nagy odaadással és lelkesedéssel.

– Mekkora területen termesztesz zöldségeket és pontosan miket?

A plébánia kertje egy 810 áras terület, amelyen van egy 208 négyzetméteres fóliaházam. Ebben alapvetően paradicsomot meg uborkát termesztek, mellette pedig ott vannak a gyógynövények.

– Egyáltalán honnan jön egy papnak az ötlet, hogy elkezdjen gazdálkodni?

Én a házi ételeket mindig is szerettem. Korábbi szolgálati helyemen, Kapnikbányán is volt egy picike fóliasátram, ahol arra törekedtem, hogy pár dolgot megtermeljek. Az meg egy alapot biztosított, hogy falun,

Székelyszentkirályon nőttem fel, szeretem azokat az ízeket, amelyeket az otthon nyújt, és az egészségem miatt is igyekszem odafigyelni erre.

2013-ban, amikor Máramarosba kerültem, kezdtem foglalkozni ezzel.

László Rezső pálos szerzetesként

Amikor a pálos szerzetesrendben voltam, és a noviciátust (újoncidő – szerk. megj.) Lengyelországban töltöttem, önfenntartó rendként fizikai munkát is végeztünk. Ott is volt egy jó nagy kertünk, ahonnan táplálkoztunk is, meg a megélhetésünk egy részét is biztosította, ugyanis az odalátogató zarándokok vásároltak tőlünk zöldségeket. Én voltam az ottani fóliaházba beosztva munkára. Szent Benedek ősi intelme: „Imádkozzál és dolgozzál” nagyon szépen érvényesült.

– Mit nyújt neked a kertészkedés?

Nagyon szeretek biciklizni, túrázni, sízni is, van néhány sportág az életemben, amelyeket kedvelek. De ez egy olyan kézenfekvő, egészséges tevékenység, amivel jót teszek magamnak.

Nagyon jó kikapcsolódást jelent, hogy a szellemi és lelki tevékenységek mellett fizikai munkát is végezhetek.

A konkrét gyümölcsei mellett megvan az a haszna, hogy fel is tölt, hiszen amíg hátul matatok a kertben, azalatt vagy csendben vagyok, és agyalok, vagy valami jó téma be van téve a fülesbe, és azt hallgatom.

– Otthon a szüleidtől, nagyszüleidtől is ezt a gazdálkodó életmódot láttad?

Otthon is volt gazdálkodás, igaz kicsiben. Mi nem termesztettünk sok mindent, mivel a szüleim a városban a cérnagyárban dolgoztak. De amit fogyasztottunk, azt nagyjából meg is termeltük magunknak. Megvolt a kis kertünk, ahonnan behoztuk a hagymát, retket, paradicsomot, és az olyan természetes volt.

– Ezek szerint a földközelség a gyökereidben van.

Igen, bennem van. Voltak és vannak nagybátyáim, akik nagyon szeretnek a virágokkal, zöldségekkel foglalkozni, és mindig nagyon vonzó volt számomra, ahogyan nekik szívügyük volt a kertjük. Azt a néhány árat szépen megdolgozták, és az olyan volt, mint a patika.

– Kívülállóként úgy tűnik, hogy ez az életforma elég sok áldozatot is kíván az embertől. Van-e úgy néha, hogy a papi teendők és a gazdálkodás akadályozzák egymást?

Ha megnézzük a régi plébániáinkat, mindegyik nagy gazdasági épületekkel, földekkel rendelkezett. A szerzetesrendeknél szintén jelen volt az imádság és fizikai munka együttese. Legfeljebb azt tapasztalom, hogy a kettő időben nem fér össze egymással, ezért van, amikor valamelyiket be kell pótolni, például úgy, hogy hajnalban kell kelni ahhoz, hogy amíg az emberek elindulnak, addig tudjak egy jót dolgozni, vagy este fejlámpával csinálom.

Munka közben Lengyelországban

Viszont ad egyfajta keretet is az életemnek, mert tudom, hogy ez rendszerességet igényel: minden nap oda kell tegyem magam ahhoz, hogy gyümölcse legyen. Nem igényel olyan sok munkát, de azt a keveset mindennap.

– Egy átlagos napod hogy néz ki? Nyilván a vasárnapot vagy szombatot leszámítva, mert akkor általában sok a papi tevékenység.

Ahogy felkeltem és kimozdultam a házból, állandóan van valami teendő, vagy éppen megszólal a csengő, és jönnek-mennek az emberek – a konkrét szolgálatok mellett persze, mint például egy temetés, hittanóra, szentmise stb. A kerti munka nem egy fix idő az életemben, azt inkább belopom a napomba: általában kora reggel vagy este. Esetleg, ha napközben adódik egy kis plusz idő, akkor hátramegyek, de az olyan nekem, mint másnak a kávézás.

Hirdetés

– Korán kelsz ahhoz, hogy estére minden meglegyen?

Általában igen, 67-kor mindenképp neki kell látni. Többnyire 89 órakor kezdődik az emberekkel való együttműködés, és előtte 12 órát már jó, ha lenyom az ember. Persze nem egyformán dolgozom minden nap, van, amikor többet, máskor kevesebbet. Ha a tavalyi szezont nézem, és visszaosztom, azt látom, hogy átlagosan napi két órát dolgoztam a kertben. De annyi elvesztegethető idő van a napban, amit értelmetlen dolgokkal tölthetnék, hogy ennyi időt egyáltalán nem sajnálok, sőt.

– Az elején már említetted, hogy itt nem csak zöldségtermesztés folyik, hanem egy másik szenvedélyednek is hódolsz: a gyógynövénytermesztésnek. Hogyan alakult ki a tea-kultusz az életedben?

A tea valamiféleképpen mindig jelen volt az életemben, csak nem mindig voltak ilyen mélyreható ismereteim róla. Úgy alakulhatott ki, hogy

tudatosan nem fogyasztok alkoholt. Nem vagyok antialkoholista, viszont fáj, hogy sok értékes embert láttam elveszni az alkoholizmus miatt.

Ahogy elkezdtem élni a papi hivatásomat, láttam, hogy elég nagy a kockázat, mert akár falun, akár városon az ember, ha elmegy vendégségbe, az első kérdés az: „Megkínálhatlak-e egy pohárkával?” Ezért tettem egy alapvető elhatározást, hogy enélkül akarom élni az életem, hiszen, ha egy valakivel is koccintok, akkor utána a többiek rosszallóan néznek, hogy velük miért nem tettem. De úgy gondolom, hogy valami kell az embernek, ezért én alkohol helyett teát, gyümölcslevet fogyasztok.

Gyerekkoromban persze a reggelihez mindig megittuk a teánkat, de idővel elkezdtek foglalkoztatni az ínyenc teák. Már a teológián hobbim volt az olvasás és tea kombinációja. Az ízekkel együtt ízlelgetünk egyebet is. Erre tevődött rá, hogy

Maczalik Ernő tanár úr, a híres biológus, gyógynövény-szakértő tanárom volt Gyulafehérváron a kántoriskolában,

akitől régen gyakran vásároltam teafüveket. Vele sokat jártunk túrázni, kirándulni, ő volt az, aki felhívta a figyelmünket a gyógynövények használatára, vele kóstolgattuk, ízlelgettük azokat.

– Vannak további terveid a terjeszkedésre, fejlesztésre?

A zöldség terén csak ennyit akarok: egy fóliaházban megmaradni a paradicsommal. A gyógynövények terén még nagyon sokat lehet és szeretnék is tanulni. Még többet megismerni, megtapasztalni belőlük, ugyanakkor élvezeti teaként is szeretnék összeállítani még több teafélét.

Nem szidni kell az embereket, hogy ne fogyasszatok alkoholt, hanem felkínálni egy alternatívát. Ha hozzám jön valaki, én nem is kínálok soha senkit alkohollal, de egy jó teára nálam számíthatnak. Ha pedig ízlett, tovább vihetik ezeket az ízeket. Ezen a területen szeretnék egy kicsit fejleszteni. Álmomban szerepel még valami: majd, ha egy pályázattal sikerülne nyerni, akkor szívesen készítenék aszalt finomságokat, akár a paradicsomot is. Ezt még nagyon szeretném, csak nagyon drága a megfelelő technológia. A hosszú távú tervekben az szerepel, hogy a paradicsom egy részét így frissen elfogyasztani, eladni, a másik részét pedig megaszalni, ami egy igazi ínyencség.

Árusítod is ezeket a zöldségeket és teafüveket?

Igen, a plébánián lehet megvásárolni.

Az „Úr kertje” nálunk a márka. Szeretek ezekkel a szavakkal játszani, néha szoktam is mondani, hogy megyünk a paradicsomba.

Már hargitafürdői tartózkodásom idején (egyházmegyés papként két, pálos szerzetesként három évet szolgált ott – szerk. megj.) szerettem volna, hogy a templom és környéke valóban a jó Isten kertje legyen. Akkor ez a szó nem használódott fel, bár bennem volt már akkor. De Csicsó nagyon alkalmas erre, mert olyan szép nagy területek vannak a templom és plébánia körül, amik gazdasági tevékenységre is kiválóak. Szeretném, hogy az, aki ide betér, valóban úgy érezze, hogy az Úr kertjében van, meg a kert gyümölcsei, az ízek által kicsit visszakacsintunk az Édenbe.

Fotó: László Rezső személyes archívuma

Ezt egy életen át kell játszani – papnevelés Erdélyben