Egy átlagos évben azonban nem azoknak segítünk, akik elveszítették munkájukat, hanem olyan beteg embereknek, gyermekeknek, akiknek műtétre, kezelésre, terápiára van szükségük. Amikor Marcival 2015 nyarán kórházba kerültünk, a kórházi költségeket (bennfekvés, különböző vizsgálatok stb.) részben nekünk kellett fizetnünk. Barátaink akkor össze akartak fogni, hogy anyagilag támogassanak bennünket, de nem fogadtuk el, mert akkor még meg tudtunk birkózni a ránk nehezedő teherrel. Sosem lehet persze tudni, hogy mikor lesz szükségünk támogatásra, segítő jobbra.
Nem tudom, ti tapasztaltátok-e, vagy csak én érzem így, mostanában több irányból érkezik kérés.
Sajtóból értesülünk róla, tévében látjuk, bevásárló központoknál figyelünk fel rá, és amióta van ez a facebook-gyűjtési lehetőség, számtalanszor érkezik értesítés is, hogy például Szabó Klárika adakozott Nagy Levike adománygyűjtésénél (fiktív nevek ezek, de a valóság erről szól). Minden alkalommal, amikor egy ilyen értesítést kapok, megszólal a lelkiismeretem: „Adakoztam én már? Vajon hozzájárultam ahhoz bármilyen összeggel, hogy a kisfiú kezelést kapjon, meggyógyuljon? XY már megtette! Én mire várok?” Pedig nem kellene ezekből lelkiismereti kérdést csinálni.
A sok kicsi sokra megy, tartja a közmondás. Egy több millió dolláros génterápiára például nem telne egy átlagos családnak, de a közösség összefogásával sikerülhet a szükséges összeget előteremteni, és a gyógyulást elősegíteni. Erre már számtalan példát láttunk.
De miért is adakozunk? – feltetted már magadnak ezt a kérdést? Elgondolkodtál ezen valaha, hogy mi vezérel ilyenkor? Adakozunk, mert érzékenyek vagyunk egy-egy esetre, helyzetre, fontos nekünk a szenvedő ember, család? Mert nem maradhatunk ki a sorból, mert Klárika is adományozott már?
Vagy azért, mert a családban volt már valakinek szüksége támogatásra, netán sikerült is egy adományozó akciót lebonyolítani? Vagy mi van, ha egyszer nekem lesz szükségem pénzre, hogy várhatom el másoktól, hogy segítsenek, ha én nem adakozom? Esetleg egyszerűen csak segíteni szeretnénk, őszintén? Mert érzem én, hogy ez lenne az igazi. Adakoztam már licites felhíváson, segítettem ismerősnek, ismeretlennek, és igen, akkor is, amikor láttam, hogy más is tett már a „kalapba”. S bár folyamatosan jelennek meg előttünk ezek a felhívások, nem tekinthetünk úgy rá, mint elvárás. Sem magunk, sem mások felé. Segítsünk, ha tudunk, de ne egy képzeletbeli félelem vagy megfelelés vezéreljen.
Kiemelt kép: Shutterstock
