Mi legyek? Mivé legyek?

Júniusban nagyon sok végzős diák teszi fel magának a fenti kérdéseket. Júniusban nagyon sok fiatal szorong, gyakran szüleivel, szeretteivel együtt. Sikerül-e a vizsga? Elég jól sikerül-e a vizsga? Bejutok-e az áhított iskolába, osztályba, szakra? Miért nem tudom eldönteni, hová menjek? Miért érzem úgy, hogy tévút, amire rá akarnak kényszeríteni a felnőttek? Mi lesz, ha nem jutok be? Elrontom az életem? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg, ha nem is mindenik hangzik el hangosan.

Vannak fiatalok, akiknél szinte nyílegyenes a pályaválasztás útja. Néhányan már óvodás korukban biztosan tudják, hogy óvó nénik, doktor bácsik szeretnének lenni, vagy állatokkal szeretnének foglalkozni majd, ha nagyok lesznek. Mi, pszichológusok nem örülünk felhőtlenül a nyílegyenes utaknak.

A serdülőkori identitáskrízis sikeres meghaladásához szükséges, hogy a fiatal megkérdőjelezze a régit, kipróbáljon járatlan utakat.

Ha a kitérők után végül mégiscsak a szülei útjára lép, az nem baj. És nem is volt fölösleges a megtett út, hiszen így immár önmagát jobban megismerve, elkötelezetten dönthet a jól bevált családi minták mellett. Ha ez a lépés – a moratórium – kimarad, félő, hogy nem lesz sikeres az életpálya, vagy csak látszólag lesz az, hiszen a kitaposott ösvényt nem érezheti magáénak a fiatal.

Vannak azonban olyanok is jócskán, akik sem a 14., sem a 18. életévükhöz közeledve nem tudják még milyen irányba induljanak el. Az identitáskrízis nem követi híven a naptárt és a tanévszerkezetet. De 

nem baj, ha tizenévesen még nincs előre bejelölve az életút-térképen a piros vonal. 

Baj abból lehet, ha a felnőttek (szülők, nevelők, pedagógusok, jószándékú nagynénik és nagypapák) úgy tűntetik fel a nyolcadikos képességvizsgát (már az elnevezés is hibás), az érettségit (messze nem az érettségről szól) vagy az egyetemi felvételit, mintha az egyetlen és biztos garancia lenne a sikeres és boldog életre. 

Ezzel ugyanis hatalmas terhet rónak a fiatalokra, akik – főleg az utolsó iskolai években – néha naponta többször is kénytelenek végighallgatni azt, hogy ha nem teljesítenek megfelelően, elrontják az életüket, örökre elpuskázzák a lehetőségeiket, szégyent hoznak családra, iskolára. Az ebből fakadó stressz sokaknál már a vizsgát megelőző években is óriási, akár egy egyszerű félévi dolgozatnál vagy felelésnél is tetten érhető, testet-lelket romboló.

Ha egy felnőtt életút végéről tekintünk vissza ezekre az eseményekre, gyakran megmosolyogtatóan kicsi a jelentőségük az életben való boldogulás szempontjából. És itt most nem a tanulás és a fejlődés ellen beszélek, sőt, az igazi tanulás,

annak megtalálása, hogy mi érdekel, mi mozgat, melyek azok a területek, amelyeket igazán magaménak érzek, rendkívül fontos. De ez nem biztos, hogy mindenkinél meglesz a nyolcadik/tizenkettedik tanév végére.

Pláne nem erőltetve, kényszerítve. 

Hirdetés

Segít viszont a bizalom, az önismeret, az önbecsülés erősítése, a meglévő, belső értékek feltárása, a különféle szakterületek mélyebb megismerése, az egyes szakmák kipróbálása. És biztosra tudom, hogy segít, mert kipróbáltam, olyan fiatalok bemutatása a diákoknak, akiknek nem szokványos és szabályos a szakmai pályájuk. Akik a maguk példáján, hitelesen tudják szemléltetni azt, hogy az út, amely utólag kitérőnek bizonyult, hasznos volt. És a mellékúton eltöltött évek nem voltak elvesztegetett évek, hiszen tapasztalatot adtak, gazdagítottak, érleltek.

Ha mi, felnőttek elég bátrak és őszinték vagyunk, akkor nem kényszerítjük bele gyermekeinket, tanítványainkat ósdi, szűk skatulyákba, amelyekben megnyomorodik a kéz, a hát s a lélek.

Ha elég bátrak vagyunk, hiszünk benne, és látjuk azt is, hogy bár folyton a haverokkal lóg, gitározik, az iskolai jegyei jobbak is lehetnének, de közben észrevétlenül szerzi meg az olyan 21. századi puha készségeket (soft skills), mint a csapatmunka, a kommunikációs készség, a szervezőkészség, az időmenedzsment vagy a kritikai gondolkodás.

Sok, mai szemmel főnyereménynek számító munkahelyen ezek szinte fontosabbak az érettségi- vagy egyetemi diplomán szereplő jegyeknél. Hiszen az illető szakterület sikeres műveléséhez szükséges tudás önmagában nem elég. S ha nincs meg, rövid időn belül megszerezhető. A fent, példaként említett készségek kialakulásához azonban idő kell, és olyan élethelyzetek, ahol van lehetőség a tapasztalásra.

Bár nem vagyok jövőkutató, az világosan látszik, hogy évente szűnnek meg és jönnek létre szakmák, miért gondolnánk, hogy ma biztosan tudjuk, mi lesz jó, mire lesz szükség öt év múlva? Csak hogy a magam példájánál maradjak, a kommunista Romániában, nyolcadikosként még ötlet szintjén sem volt bennem az, hogy valaha gyermekpszichológus és gasztroblogger leszek. 

A jegyek hajhászása vagy a mindent egy lapra való feltevés helyett érdemes inkább rugalmasságra, a tanulás szeretetére, önmaga és mások értékeinek a tiszteletben tartására, önmaga megtalálására, az értelmes munka és élet szeretetére nevelni a gyermekeinket. Akkor majd megtalálják azokat a területeket, ahol majd örömmel, felelősen tevékenykedhetnek. Ha pedig változik a világ, tanulnak és többé-kevésbé könnyedén váltanak. De csak, ha hittünk bennük…

Kiemelt kép: Shutterstock