Mindennek megvan a rendelt ideje. A műtéteknek is.

Nem hiszek a véletlenekben. Pontosabban abban hiszek, hogy a világban, így a mi életünkben is mindennek megvan a miértje és a rendelt ideje, semmi sem történik ok nélkül, még ha ezek az okok olykor számunkra rejtve is maradnak.

Történetem négy éve kezdődött. Ekkor fedeztek fel ugyanis a mellemben egy cisztát, ami kezdetben négy centiméter volt, majd mostanra szépen összezsugorodott másfél cm átmérőjűre. Kóros elváltozást nem észleltek az orvosok, de azt javasolták, mindenképp távolíttassam el, mert idővel „galibát fog okozni”. Nem sürgősségi műtét, de vetessem ki onnan, mert „annak ott nincs mit keresnie”.

Nosza, mondom magamnak, miután túl voltam az első ijedtségen,

ha már meg kell műtsenek, akkor minél előbb, annál jobb. 

Amúgy is hamarosan kezdődik ismét a covid mizéria, újabb hullámok jönnek, (miért ne jönnének?) ha később szánom rá magam a műtétre, akkor objektíve lehetetlen lesz egy jó darabig. Essünk túl rajta, mint cigány a lován! – poénkodtam magamban, miközben azért tagadhatatlanul volt bennem némi (nem is kevés) frász.

Elindult a folyamat: családorvos, beutaló, poliklinika, labor, tüdőröntgen, EKG, nem részletezem.

Aki már esett át műtéten, az úgyis tudja, hogy miről beszélek, aki meg még nem, az jobb, ha nem is tudja meg. 

Szabadságolások és egyéb okok miatt egy hónapot kellett várnom. Ez csak olyan szempontból érdekes, hogy így alkalmam volt átélni életem leghosszabb hónapját. Ha azt mondanám, hogy ez idő alatt csak a műtét járt a fejemben, hazudnék. Ha azt állítanám, hogy nem foglalkoztatott egyáltalán, akkor is. Az igazság valahol középtájt van: az elején kevésbé, az idő múlásával egyre jobban foglalkoztatott a téma. 

Izgalmas volt átélni, hogy a test, a tudat, a lélek s mindaz, amiből össze vagyok gyúrva, az eddigi tapasztalataim, a hallottak és olvasottak alapján  milyen érdekesen tud viszonyulni egy ilyen helyzethez. 

Átéltem az érzelmek széles skálájából majd mindeniket. Az altatástól és a műtéttől való pánikszerű félelmet és rettegést, az elégedettséget és bizakodást, hogy jól felszerelt kórházban, jó szakemberek kezei közt leszek, az optimista reményt, hogy minden rendben lesz, az örömet és boldogságot, hogy milyen sokan aggódnak értem, és drukkolnak nekem. Összességében reményteli optimizmussal  és várakozással néztem a műtét elé.

Izguljon az orvos, hisz ő műt! – nyugtatgattam magam, ha egy kicsit zaklatottabban forgolódtam éjjel az ágyamban. Már hetekkel korábban összekészítettem a csomagomat, bepakoltam mindent, amire szükségem lehet majd a kórházban. A telefontöltőtől a toalettpapírig, hálóköntös, pizsama minden szépen előkészítve várta, hogy indulhasson küldetését teljesíteni. Így érkezett el a nagy nap. Reggel hétkor kellett jelentkeznem betegfelvételre.

Egyszemélyes családi kísérettel és jó nagy pakkal bevonultam a kórházba. 

A betegfelvétel körülményeit szintén nem részletezném, elég az hozzá, hogy nyolc óra körül érzékeny és könnyes búcsút véve az én drága uramtól, pizsamára vetkőzve már egy kórházi ágyon feküdtem. Gyors ismerkedés a szobatársakkal, majd állapot- és helyzetfelmérés következett (ki miért, mióta, meddig tartózkodik ott?). Néhány perc múlva izgatott jövés-menés lett,

nővérkék nyitogatták az ajtót, ablakot, igazgatták az ágyneműt, a feszültség tapintható volt a levegőben. Mint megtudtam, az izgalom a nagy vizitnek szólt, ami a nap, de talán a hét legfontosabb eseménye. 

Miután lejárt, szemmel láthatóan mindenki fellélegzett. Én még tájékozódtam a kórházi belső rendszabályzatról, feltérképeztem a mellékhelyiséget, s élénken kezdtem érdeklődni a reggeli iránt. Ekkor legnagyobb örömömre reggelizni hívtak. Illetve, mint hamarosan kiderült, csak a többi beteget hívták, mert nekem aznap nem járt étel. Olyan kétségbeesett ábrázatom lehetett, hogy az egyik szobatársam, akit aznap engedtek haza, nekem adta a megmaradt sajtos kiflijét, mondván, hogy neki úgysem lesz már szüksége rá. Azt már nem fogom soha megtudni, hogy a méltatlankodásom hallatszott-e egészen a konyháig, vagy a szerencsés reggeliző társaim szóltak az érdekemben, mindenesetre nyílt az ajtó, és egy kedves konyhás néni egy kancsó teával érkezett. Kissé szabódott, hogy egyebet sajnos nem tud adni, de egy pohár teát szívesen tölt.

Hálás szívvel megköszöntem, és elégedetten nyugtáztam, hogy étlen-szomjan immár nem halok.
Hirdetés

Épp csak kitöltötte a teát a poharamba, mikor megérkezett a sebész, aki a beavatkozásra készült. Szép aprólékosan tájékoztatott a részletekről, hogyan fog zajlani a műtét, illetve mire kell majd számítani a folytatásban. Már  lépett volna ki az ajtón, amikor csak úgy lazán, mintegy mellékesen utánaszóltam:

– Nem tudom, hogy ezt egyáltalán meg kell-e említenem, de egy kicsit meg vagyok hűlve…

Történt ugyanis, hogy három nappal korábban a kutyámmal sétáltam a mezőn harminc fokos melegben, amikor hirtelen feltámadt a szél, s én éreztem, hogy fázik a nyakam. Elég volt ez ahhoz, hogy másnap fájni kezdjen a torkom, majd harmadnapra a hűlés összes szokásos egyéb tünete jelentkezzen: rekedtség, orrdugulás, orrfolyás, köhögés és egyéb cifraságok.

Az orvos szeme  hatalmasra kerekedett, majd közölte, hogy ez nagyon kedvezőtlen állapot a műtéthez, korábban kellett volna szólnom, mert akkor be sem fektettek volna. Hamarosan jött az altatóorvos is, és részletesen elmagyarázták, hogy, mivel a műtétet altatásban végzik, miközben gépi lélegeztetésen leszek, 

nagyon veszélyes lenne ilyen állapotban műteni, akkora a kockázata, hogy jobb lesz, ha későbbre halasztjuk.

Mit mondhattam volna? Megköszöntem a tájékoztatást és az addigi törődést, megittam a teámat, összecsomagoltam, elnézést kértem, amiért kellemetlenséget okoztam, gyógyulást kívántam a társaimnak, majd szép vidáman hazamentem.

Mi tagadás, egy szikla esett le a szívemről. Miközben igen jó hangulatban, békésen megreggeliztem, felidéztem kórházi kezelésem rövid, bár vitathatatlanul élménydús időszakát. Majd hosszasan eltűnődtem azon, hogy vajon miért történt ez így? Lehet, hogy  soha nem fogom megtudni a választ, talán jobb, ha nem is firtatom. Valamiért így kellett lennie. Mindennek rendelt ideje van. A műtétemnek nem most volt.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Minden pillanatban nevelünk