Mivé legyek, ha ez már ilyen nehéz?

Ha nem éppen ez, akkor mi lennél, tesszük fel gyakran a kérdést, és általában kész is van a válasz – hol egyértelmű, hol meglepő. Demeter Melinda is elképzelt magának többféle létezési formát – talán egyértelmű, talán meglepő?

Egyre többször és erősebben dobolt a vér a halántékomban. Vad külső és belső erők feszültek egymásnak. S én ott álltam középen, mint egy bokszzsák. Ha nem húztam elég gyorsan le a fejemet, akkor hol innen, hol onnan kaptam a pofonokat. Márpedig szinte soha nem voltam elég gyors. Több évvel ezelőtt már a sofőrvizsgán is kiderült, hogy kicsit lassúak a reflexeim. 

Nem kéne megvárni a KO-t! Túlélni, kibírni, megmaradni bármi áron! – dübörgött bennem az ütő. 

Sokáig megveszekedetten kutattam, kerestem, töprengtem azon, hogy mivé legyek, ha már az emberlét ilyen gyötrelmesen nehéz. Örkénytől tudtam, hogy tojásnak és homokszemnek lenni sem kifizetődő. Meglehetős macera. Hiába, hogy olyan híresen szép, szimbolikus jelentéssel bírnak! Ugye, ugye, hogy a hírnév nem boldogít?! A kevesebb több elve alapján valami nagyon egyszerű, hétköznapi dolgot kerestem, ami körül nincs semmi felhajtás, csinnadratta. 

Hosszú vívódás után végre kipattant a mentő ötlet a  fejemből. Megvan! Fehér folt leszek egy fekete macska farkán. Kényelmes pozíció, nem is nagyon stresszes. Igaz, hogy nem túl nagy kihívás, de jobb híján… 

Azonban nagyon gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez  sem nekem való. Először is túl közel voltam a cica végbélnyílásához ennek minden áldatlan következményével. A kifele  áramló légnemű és szilárd anyagok egész nap a kedélyemet borzolták,  hamar rájöttem, hogy ismét nem a megfelelő helyen vagyok. Másodszor megtapasztaltam, hogy a háttérből kiválni, az átlagtól eltérni gyakorlatilag életveszélyes. A fekete farokból kilógva, mint egy felkiáltójel, igen feltűnő jelenség voltam, azonnal magamra vontam a szomszéd félszemű kutyájának is a figyelmét. Vérben forgó szemekkel (bocsánat: szemmel) gyakorlatilag lerohant, és állkapcsát félelmetesen csattogtatva durván  rám harapott. Eredeti színemet tekintve elfehéredni  jobban már nem tudtam, de azt az ijedtséget, amit kiálltam, még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom. (Mert ugyebár, egy fehér foltnak is lehetnek ellenségei, ha még oly hihetetlennek is tűnik. Kinek nincsenek manapság?) Alig éltem túl! Szerencsére a cirmos ösztönösen mentette az irháját, vele együtt engem is.

Akkor inggomb leszek, döntöttem el, egy férfiember fehér ingén. Az se túl megerőltető, talán nem jár nagyon sok kockázattal. Kezdetben életszemléletem ismételgettem magamban vidáman, hogy tudniillik, akinek nem inge, ne vegyen magára. De pechemre pont egy olyan pasi öltötte fel az inget, vele együtt engem,  akin semmi keresnivalója nem lett volna a fehér ingnek. Mert van ilyen, higgyétek el, tapasztalatból mondom!  És ismét csalódnom kellett. Már az első nap végére teljesen kimerültem. Egész nap piszkált a pasas! Egy perc nyugtom nem volt: öltözés, vetkőzés, túl hideg volt, túl meleg, szorította a gallér, szűk volt az ing, (mondjuk, ezen nem csodálkoztam), folyton ki-be tologatott a gomblyuknak nevezett nyíláson. Délutánra már teljesen lehorzsolódott rólam a patina. Aztán este a szeretője egy titkos légyotton úgy tépte le az inget róla, hogy én messze repülve nagyot koppantam a parkettán. Konkrétan életveszélyben voltam, alig tudtam magam összeszedni. És akkor még nem beszéltem arról, hogy mit kellett kiállnom, amikor a bájos asszonyka visszavarrt. Mi szurkálás, szorongatás, gyötrelem várt rám!

Hirdetés

Akkor ceruza leszek – döntöttem el. Írószerre mindig szükség lesz. Mivel manapság többnyire a számítógép billentyűzetét püfölik, nem lesz sok dolgom, sem a túl nagy felelősség terhe nem fog nyomasztani.

Mert ugye, az ember, ha csak ceruza, nincs olyan nagy nyomás alatt, mint például egy toll, akinek folyton alá kell írogatni különböző fontos dokumentumokat, és ugye soha nem tudhatja, hogy épp mit ír alá. 

Egy iskolás fiúcska tulajdona lettem. Szerintem sejtitek már, hogy ez sem volt jó döntés. Amúgy  aranyos, édes kis gazdám volt, csak sajnos nagyon rendetlen  a drágám, így hát állandóan hányódtam a lakás valamelyik szegletében, összekeveredve más illetéktelenekkel. A hegyem többnyire kitörve, a végemet pedig rongyosra rágta szegény gyerek. Tudjátok, igen nagy stressz neki az iskola, túlterhelt, szorongó. Csoda, hogy nem harapott ketté! Szóval, bár szerettem a  kis fickót,  most sem voltam boldog.

Utoljára az az ötletem támadt, hogy tiszta víz leszek. A pohárban.  Nagy szükség van rám, gondoltam, megbecsülés, hála jár majd nekem, lehet, hogy imába is foglalják a nevem. Azonban ismét csalódnom kellett.

Először is a vízhálózat a városban olyan avítt, ócska, rozsdás, hogy komoly erőfeszítésembe került, hogy tisztává váljak. Többszöri fájdalmas szűrődés, folyamatos ülepedés és más jelentős erőfeszítések árán sikerült valahogy megtisztulnom, azonban a szomszéd Géza, a vízszerelő, hathatós segítsége nélkül ez nem is ment volna egyedül (ő cserélte ki a rozsdás vízvezetéket). Még szerencse, hogy  jó szakemberek vannak a városban, akikre mindig lehet számítani! De nem sokáig lubickolhattam az üde tisztaság felemelő érzésében, nagyon hamar rájöttem, hogy én csak egy szólam vagyok a hamisok kórusában. Folyamatosan lökdösnek jobbról, taszigálnak balról, állandóan próbálnak bemocskolni, nem kellek úgy istenigazából senkinek. 

Eléggé restellem magam, nézzétek el nekem,  de most már betelt a pohár. Azt hiszem, kiborulok.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: