ARCHÍV Szebeni Zsuzsa: a méltatlanul elfelejtett emberek fontosak számomra

Tíz éve egy kiállítás megnyitóján találkoztam vele először. Ha valahol felbukkant, attraktív külsejével, kisugárzásával, elképesztő stílusérzékkel összeválogatott öltözetével minden tekintetet magára vont. Úgy tűnik, mintha szándékosan kerülné az éppen divatos trendeket, a szecessziós gyöngysorok, a csipkebetétek vagy éppen a századelő divatját idéző kiegészítők egyedivé teszik megjelenését. Igyekeztem a közelébe férkőzni, hogy ellessek néhányat női praktikáiból. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. augusztusi számában jelent meg.)

Első beszélgetésünkkor kiderült, hogy nem csak a külseje izgalmas, hanem minden, amivel foglalkozik, legyen szó a Trianon utáni újrakezdés polihisztorairól, a feledés szélén álló színésznőkről, vértanúk özvegyeiről vagy éppen a női lovasok viselettörténetéről. Szebeni Zsuzsa színháztörténész, Háromszék egyetlen magyar női diplomatája, aki 2017-től vezeti a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókját.

– Láttalak már csipkezsabós ingben, fodros-körgalléros blúzban, hogyan sikerül ilyen jól ötvöznöd a régi korok divatját a maival, hogyan alakult ki ez a zsuzsás stílus?

– Textilrajongó vagyok. Ez az őrület három éves koromtól tart, már akkor hisztériát rendeztem, ha két piros árnyalat nem talált az öltözékemen. Fiatalabb koromban kísérleti nyúl voltam a képzőművészeti egyetemen, beazonosították a színkörömet, és kiderült, hogy az átlagnál több színárnyalatot látok. Ehhez képest a nagymamám színvak volt, lehet, hogy ezt a hiányosságot kompenzálom. Tonnányi ruhám van árnyalatok szerint osztályozva, őrzöm még a konfirmáló öltözetemet, az első házasságkötésemkor viselt menyasszonyi ruhát, a barátnőim esküvőjén hordott koszorúslány ruhákat, tucatnyi embert tudnék azonnal beöltöztetni álarcosbálra. Néha a molyok besegítenek, kidobok pár darabot.

– És ezeket viseled is? 

– Az egyharmadát hordom, de a halvány rózsaszíntől a bordóig minden árnyalatot szeretek begyűjteni. A brassói ócskapiactól a feketetói vásáron át az aukciókig mindenhol találok értékes darabokat, fontos, hogy finom, egyedi darabok legyenek. Egyik programomra meghívtuk Tordai Hajnal jelmeztervezőt, közösen szerveztünk egy kis előadást a  Kálnoky-kastélyban, Csehov részleteket adtunk elő. Hajnal rengeteg kalapot hozott magával, de a többit a gyűjteményemből oldottuk meg, jó érzés volt, hogy komplett társulatot tudok felöltöztetni. A Színháztörténeti Intézet divattörténeti előadásához is hasznosnak bizonyult a magángyűjteményem, a nyolc darab gombos cipőm között akadt egy krémszínű is, ki másnak lett volna ilyen cipője?

– Melyik kor áll a legközelebb hozzád?

– A századfordulót szeretem a legjobban, a harmincas évekig terjedő időszakot, ennek a kornak a darabjaihoz még hozzájutok. Sikerült például tizenegy pár gombolható kesztyűt összegyűjtenem.

– Biztosan erősítette a szenvedélyedet az, hogy húsz éven át a magyar Színháztörténeti Intézetnél dolgoztál. Hogyan lett belőled színház- és irodalomkutató?

– Véletlenszerűen alakult így. Kolozsváron jártam középiskolába, anyukám mindenképpen el akart téríteni az irodalom szaktól, ezért elintézte, hogy nevezzenek ki tanítónőnek. Egy évig Magyarlónán tanítottam, akkoriban nem járt még oda autóbusz, ezért naponta hét kilométert gyalogoltam. Ez a forradalom éve volt, tehát fél tanéven át pártgyűlésekre kellett járnom, a másik félévben meg ortodox templomba, a tanári kar egyik végletből a másikba csapott át.

Rengeteg tanfelügyelőségi feljelentés volt ellenem, úgy tűnt, nem szimpatizáltak velem.

Egyik feljelentő azt kifogásolta, hogy bojtos sapkában jártam télen, szerinte nem tanítóhoz méltó öltözékben jelentem meg az iskolában. Hamar kiderült, hogy nem nekem való ez az életforma, jelentkeztem hungarológia szakra Bukarestbe és Debrecenbe, mindkét helyre fölvettek, Magyarországot választottam.

– És egy időre ott maradtál...

– Irodalom-filozófia szakra jártam, és a tanítási gyakorlatot a Kossuth gyakorló gimnáziumban végeztem. A tanárnőm, azzal a felkiáltással, hogy „ó, te olyan jól csinálod”, elment ösztöndíjjal külföldre, és rám hagyott öt végzős osztályt, aminek a fele hippi volt a másik fele punk, hát, nem volt könnyű bármit is tanítani nekik filozófiából. Körülbelül akkor döntöttem el, hogy újságíró leszek. Budapesten, a Magyar Hírlapnál kezdtem, az volt a nagy ambícióm, hogy a külpolitikai rovathoz kerüljek. Ez sikerült, és

büszke vagyok arra, hogy elsőként írhattam az erdélyi egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról.

Aztán a Színháztörténeti Intézetbe kerestek referenst, minden más jelentkező színházrajongó volt, az igazgatónőnek meg nem erre volt szüksége, így rám esett a választása. Mélyvízbe dobtak, még nem tudtam, pontosan mit kell tennem, de azt már tudtam, mit szeretnék: határon túli ügyekkel akartam foglalkozni, azért is, mert tudtam, hogy előbb-utóbb vissza akarok jutni Erdélybe.

– Következtek a levéltárak, írtál Kovács Ildikóról, Ignácz Rózsáról, Bánffy Miklós irodalmi-színházi kötődéseiről, Kiss Manyi színésznőről. Mi vezérelt? 

– Annak voltam a híve, hogy az erdélyi értékek maradjanak itthon. Amikor Kiss Manyi hagyatéka a kezembe került, és azt a Színháztörténeti Intézet nem akarta megvásárolni, egyértelmű volt számomra, hogy el kell érnem, hogy a dokumentumok valahogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület birtokába kerüljenek. Máig ott őrzik a kéziratokat a kolozsvári Szabédi Emlékházban.

– Több múlt századi művésznőnek és múzsának az életét kutattad, miért éppen őket választottad? 

– Nagymamám zágoni születésű, ő volt az egyik első nézője Kiss Manyinak, ezért ehhez a témához személyes kötődésem is volt. De párhuzamosan az arts and crafts stílus színpadi megjelenését kutattam, így került képbe Bánffy Miklós és Kós Károly, de mivel Kóssal már sokan foglalkoztak,

a hangsúly átkerült Bánffyra, illetve arra a nőre, aki mögötte állt, Szilvássy Carolára. A történelem méltánytalanul megfeledkezett erről a korát meghaladó nőről,

ezért egyesületet is létrehoztunk az emlékére.

– Legendás nőkkel foglalkoztál, a te életed is regénybe illő, akárcsak az övék? 

– Indulatos ember vagyok, tudok gyors, nem feltétlenül jó döntéseket hozni, a magánéletemben sokkal inkább, mint a szakmában, ezért az én életem sem nélkülözi a fordulatokat. De igyekszem következetes maradni. A nagyobbik fiam nyolc évesen kijelentette, hogy „a mama meghalt és elfelejtett emberekkel foglalkozik”, és valóban a méltatlanul elfelejtett emberek fontosak számomra, az a célom, hogy olyan személyiségeket hozzak vissza a papírsírból, akik példaképekké válhatnak.

– Hogy érzed, mennyire voltak hatással az életedre az általad kutatott személyek? 

– Kétségtelenül befolyásoltak. A román diktatúrában nagyon erős volt a cenzúra, bizonyos személyeket töröltek a tantervből, nem nyomtattak új könyveket, hanem fekete filctollal kihúzgálták a betiltott személyek nevét. A Bánffy és Kós neve hiányzott, később ezért kezdtem el kutatni a múltjukat. Amikor a menekültvonatok több ezer embert vittek át Magyarországra, és mindkettőnek jó pozíció volt felajánlva az anyaországban, ők hazatértek Erdélybe, ez példamutató volt számomra.

Bánffytól azt is megtanultam, hogy nem minden esetben célravezető a direkt konfrontáció,

az ő diplomáciai zsenialitásának köszönhetjük, hogy a Sopron környékiek népszavazáson dönthettek arról, hogy a Trianoni döntés után Ausztriához, vagy Magyarországhoz akarnak-e tartozni.

– Egy másik erdélyi kultúraszervező élete is foglalkoztatott. Mivel fogott meg a Bánffy életében fontos szerepet betöltő nő, Szilvássy Carola? 

– Szép, intelligens és népszerű volt, nem érdekelte, hogy ki mit mond róla, ennek ellenére nem volt boldog. Nekem úgy tűnt, hogy mindig volt egy kis furcsa reménytelenség benne, ez kapott meg, érzek ebben valami párhuzamot. De egyébben is, például komoly orvosi képzettségének köszönhette lélekjelenlétét, én is gondolkodtam az orvosi pályán. Kreatív vagyok, akárcsak ő, az ex libris metszéstől kezdve az operában való jelmeztervezésig sok mindent kipróbálok, most éppen a  háromszéki süteménygyűjtemény vált szívügyemmé.

– Mikor van minderre időd? 

– Szerencsém van a férjemmel, a két fiam mellett ő sokat vállal. Szerintem a klasszikus nő-férfi szerep ma már nem működik.

– Mi a legfontosabb számodra a férfiban? 

– Nyilván a külső is meghatározó, de talán az a legfontosabb, hogy legyen véleménye, és lehetőleg határozottan képviselje azt, ellenkező esetben meggyőzöm a sajátomról.

– Budapesten éltél huszonévet. Milyen volt visszatérni Erdélybe? 

– Soha nem szakadtam el Erdélytől, évente legalább egy-két hónapot Kolozsváron töltöttünk, a nagyobbik fiam unitárius óvodába is járt szünidőben. Megtaláltam a helyemet Budapesten, az intézetbe is befogadtak, de mindig az volt az érzésem, hogy itthon, Erdélyben értelmesebb dolgokkal tudok foglalkozni.

– Mit tartasz a legfontosabbnak az életben? 

– Talán az azonosságtudatot, ehhez minél többet kell tudnunk a múltunkról. Van egy elképzelésem a történelem bemutatásáról: nézőbarát, korszerű, minőségi kiállításokkal lehet közelebb vinni az emberekhez. Azt remélem, hogy a munkám révén kicsit mindenki közelebb kerülhet önmagához.

Névjegy: Szebeni Zsuzsanna Kolozsváron született, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–filozófia szakán végzett. 1992-ben a Magyar Hírlap újságíró-stúdiójában újságírást tanult, majd a budapesti Kommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán művészeti menedzsment szakon diplomázott. Közel húsz éven át az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referense, ez idő alatt több mint 15 vándortárlat anyagának kutatásában, kiállításában vállalt szerepet, ezek közül a legjelentősebb a Bánffy Miklós-kiállítás. Számos írást és színháztörténeti kötetet publikált, 2015-ben kutató munkájáért Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület.

Fotó: Toró Attila

[embed]

korábban írtuk

]