Nagyapák, katonák

Nyakas, szívós, inas. Nagy, erős kéz – adott szó, becsület mindenekfelett. A másik csupa fehér hajú, mintha mindig mosolyogna, keveset beszél. Van valami úri tartás az egész lényében. Mind világháborús katonák. Nagyapák, ahogy én ismerem, személyesen és ősrégi fotográfiákról.

Csak baráti beszélgetésekkor, csak ha témába vágó, akkor szoktam emléket állítani nekik. Nagyapáimnak. Sosem írtam róluk, mert ezzel is úgy voltam mindeddig, mint a fényképekkel… Ha exponáltam, már ott az agyamban, nem kell folyton ránéznem a képre, hogy felidézhessem. Pár éve minduntalan eszembe jutnak.

Dezső

A pityókaföld fölött buckáról buckára lépdes anyai nagyapám fiatalsága. Az aprókat, gyengébbeket a disznóknak, az ültetni valót meg a nagy pityókákat különválogatjuk, bőven jut idő a mesélésre.

A második világháború eseményei mint füstfelhő úszik körülöttünk, látom tatát, ahogy biciklivel teker, viszi a hírt, mondják az esküt, buzog bennük valami férfiúi virtus.

Egy udvarházban az összeterelt regiment talál egy hordóban bort, olyan, mint a lekvár.

Majd az orosz fogság kínkeserve. Akinek a gyomra a fokhagymát nem vette be, az belepusztult a munkába, a fagyba, betegségbe. Aztán egyszer, sokára jön a hír, hogy hazaengedik a foglyokat, tucatjára naponta. Egy bajtárs nem bírja már cérnával, a tábor mellett vasút fut, talán Németországba mennek a vonatok, úgy okoskodik, hogy ő megszökik, a vagonok kiviszik erről a vesztőhelyről. Egy reggel nem találják.

A foglyok egymás közt nyugtázzák, sikerült meglógnia. Az aznapi névsorolvasásnál, elhangzik a neve, de ő már nincs ott, pedig immár hivatalosan is hazaszállítanák.

Nagyapámat másodmagával Fehéregyházáig viszi a vonat, innen gyalogolnak haza, Fiatfalvára, sötét van, mikor az udvarba lép, a pajtában világol a lámpa.

Ki vagy? – kérdi egy hang.

Én vagyok, Dezső!

Aztán csend, öt évnyi döbbenet.

Felmenője a fiatafalvi templomépítéshez tizenhat arannyal járult hozzá, emiatt illeti az első pad a Lőrinczieket itt azóta is. Mindjárt kilencven éves, még mindig biciklizik, anno szivarazott is, de negyven éves kora körül leteszi. Halála előtt tíz évvel temeti el Idát, feleségét – nem ismertem náluk jobb, nagyobb szívű embereket. Gubbaszt a sötétben ekkor, megy a tévé, sóhajt egyet-egyet. Kilencven évet tölt, mikor visszaadja lelkét a Teremtőnek.

Mihályok

Hirdetés

Akit én hat éves koromig megismerek, szabó volt, az Ugron családnak szolgált ő is, mint a szomszéd utcában élő Dezső tata.

Kisinyovi katonák, jobb szélen Barabás tata a harmincas évek derekán

Fehér hajú, kattog a varrógép, rongyok a lába körül. Azokkal játszhatok, máshoz nem szabad nyúlni. Igen, olyan, mintha mindig mosoly lenne az arcán, bár a szeme szigorú. Ha ebédelünk, hosszú asztalt ülünk körül, hat gyerekének unokái. Jobbján én foglalok helyet, nyár van, mennék már játszani, lóbálom az asztal alatt a lábam. Ilyenkor megragadja a botját és koppint egyet az asztallábán, figyelmeztetvén engem, hogy egyek rendesen, ne izegjek-mozogjak. Akkor is koppint, ha csacsogunk a leves fölött. Azt nem illik ennél az asztalnál. Gyenge a szíve, ez viszi el. Korábbi Barabás Mihály

a kilencszázas évek elején Amerikába megy szerencsét próbálni, de hazatér, pechjére az első világháború itthon éri. Katona lesz ő is, soha nem tér haza a frontról.

Azt mondják, lövést kapott a gyomrába. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum nyilvántartójában kutatunk utána apámmal, sok a Barabás Mihály, nem tudjuk egyelőre pontosan, melyik lehet az ő kartotékja.

Valahol Amerikában. Idős Barabás Mihály vajon makogott kicsit angolul? (jobb oldalon)

Az amerikai szál nem idegen a családban, apám nagybátyja, Péter a harmincas években disszidál, Kanadában éli le életét. Magas ember, mint a hősi halált halt dédapám, fehér hajú, mint Barabás nagyapám.  

Péter

Szép ember. Apai dédapó. Bár eddig senki férfinak nem kellett kinézete miatt pironkodnia a családban, jegyezném meg mosollyal, azért ő kilóg a sorból. Ráadásul az a bajusz…

Bokor Péter tizedes

Gyönyőrű képet csinál a fotográfus róla, a családjáról is, ahol Ágnes nagyanyám még kislány.

Katonai kitüntetések a kabáton, no meg a piros–fehér–zöld zsinóron a síp, ezt évtizedeken keresztül őrizgetjük, máig féltett ereklye.

Nem ismerem őt, de mégis, mikor szembenézek a megörökített arccal, mintha magamat látnám. Az erős szemöldök, az acélos tekintet, az orrvonal. Azt gondolom sokáig, Barabás-orrom van, de nem, mert az anyámé is bennem, rajtam van, és ez a keveredés így évek múltán meghatottá tesz.

Ahogy felidézem az arcokat, kézzelfoghatóvá válik minden összefonódás, egybejátszás, érteni vélem, miért vagyok ilyen, amilyen, kívül és belül is. És nagy-nagy hálát érzek minden szépségért és minden hibáért, minden fájdalomért, gyarlóságért, örökölt hajlamért, megmagyarázhatatlan bánatért és örömért. Megnyugtató, hogy általam élnek.

Fotó: A szerző családi archívuma /Kiemelt képen: Lőrinczi Dezső bal szélen, felső sor.   

Friss lapszámunkat alább kérheted: