Vidéki kislány Ne ugass, ezek vaddisznók!

Ilyen nálunk is van – mondja a hároméves unottan a vaddisznókra a marosvásárhelyi állatkertben, és akkor ébredünk rá: nappalinkat vadlessé kellene átalakítani. Még jegyet is szedhetnénk…

Nem tagadhatom: a vidéki kis lakban nem utolsó a biodíszlet. S bár már minden évszakban láttam a szomszédos erdőt és mezőt, van valami lenyűgöző abban, ahogyan ezt nap nap után testközelből szemlélhetem. A nappalink kényelméből persze, hiszen mégiscsak rólam van szó! Nem vacognék én semmi pénzért órákat egyik-másik magaslesen sem, de ha már itt van – mintegy felkínálkozik – a vadállomány, akkor nézni ér. 

Nem is telt el évszak úgy, hogy valami izgalom ne történjen.

A lájtmotiv mindig ugyanaz: halálra rémülök.

Nem vagyok sikítozós típus, így legalább csendben teszem mindezt, jegyzi meg a párom egyik alkalommal. 

A róka hamar felfedezte, hogy Toldi kutyánk mozgástere korlátozott: a koma minden éjjel a kerítés mellett sertepertélt, tudván, hogy így bosszantja a kutyát. Ebben a tudatban ringattam én is magam, hogy beljebb nem merészkedik, aztán egy este mégis farkas(róka!)szemet néztünk: vér megfagy az erekben, szív dübörög, s elcseppen, ami szokott… Az őzeknek se szeri, se száma, az évek alatt csendes paktumot is kötöttek a kutyával: nem csigázzák a lomha komondort, s az cserébe nem ugatja fel a fél határt.

Apropó – mivel mindenki ezt kérdi először – igen, medve is van. Sok. Hogy mennyire sok? Nyárestéken az egyébként csendes Vásárosok utcáján (amerre madár se, de ember végképp nem jár) egymást érik a vadat lesők.

Délután hatkor kezdődik a show, sötétedésig a közeli patakvölgy a kifutó: ha peched van, akkor csak egy-két medve mutatkozik, de jobb napokon felvonul a térség összes nagyvadja.

Nyolc-kilenc mackó lakik nálunk, s ugyanott csemegézünk: a szenttamási kislak  mellett mi szegfűgombát, a medvék hangyát szednek. 

Hirdetés

Ellenben vaddisznót ritkán látunk: pedig tudjuk, kocamama a nyáron is itt, a bozótosban nevelt fel fél tucat malacot, de a ház mellett nem mutatkoznak. Egyszer merészkedtek közel…

Akkoriban költöztünk be, a félkész házban csak a nappalit laktuk be: a nyár eleji melegben a szoba összes ablaka tárva-nyitva állt éjjel. Fújtatásra, röfögésre riadtunk, a holdvilágban kémleltük a mezőt. A kerítés mellett bokornyi árnyak mozogtak, vagy egy tucat: csimaszt túrt a vaddisznókonda a vizenyős részen, és a lakoma nem volt zajtalan. Párom kiugrott az ágyból, és ahogyan volt – teljes harci díszben – kirontott a torncára. 

„Vuff! Vuff-vuff-vuff!”– ugatott bele a sötétbe.

A valaha hallott ugatás-imitálások közül nem volt ez a legrosszabb, de kétségtelenül mégis oly röhejes, hogy odaszóltam: „Ne ugass! Ezek vaddisznók!”.

„Röff-pffűű-röff! Röff-röff!”– jött a replika. 

A hallatlan esettől – hogy az erdő alatti lakban nagyobb, s vadabb kan lakik – a vaddisznók vérig sértődtek, azóta sem mutatkoztak a közelben. 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: