Nehéz örökségünk, a hallgatás

Hallgatás és elhallgatás nélkül talán nem lenne ilyen, amilyen ma ez a mi Kelet-Európánk. A hallgatás csöndben lét, a ki- és megbeszélés hiánya. Korlát, gyakran a belső és külső világ közötti választóvonal. Elhallgatni valamit már csak közösen lehet, ez valamiféle társadalmi cinkosságot feltétételez, ha úgy tetszik, bűnrészességet.

Hallgatás és elhallgatás nélkül talán nem lenne ilyen, amilyen ma ez a mi Kelet-Európánk. A hallgatás csöndben lét, a ki- és megbeszélés hiánya. Korlát, gyakran a belső és külső világ közötti választóvonal. Elhallgatni valamit már csak közösen lehet, ez valamiféle társadalmi cinkosságot feltétételez, ha úgy tetszik, bűnrészességet.

{hirdetes}

E nélkül a bűnrészesség nélkül nem működhet és nem működhetett volna semmiféle hatalmi rendszer, Ilyés Gyulától is tudjuk: hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban. És mifelénk gyakran volt zsarnokság, zsigereinkbe ivódott, öntudatlanul is belénk öröklődött, hogy hallgatni kell, hallgatni arany.

Ez jut eszünkbe a #metoo-botrányok sora után is: a kollektív hallgatás, a nyomásgyakorlás, a bűntudatkeltés társadalmakat átszövő játszmái nélkül nem lenne mindennapos és minden (vagy majd’ minden) nő életében felbukkanó motívum a szexuális vagy a nőiséghez köthető zaklatás. És a kollektív hallgatás nem kényszerítené szótlanságra azt sem, aki elszenvedte az agressziót. Mifelénk mégis minderről mindig csend honolt, a szégyen, a bűntudat és az elvárások csendje. S a világszerte kirobbanó botrányokhoz hasonlók ma sem törték meg nyilvánosságunk tabukkal tarkított, sima tükrű pocsolyáját. Botrány ugyan kerekedett nálunk is, de más és másként.

Hirdetés

A Nőileg két lapszám szerkesztése között volt, amikor elárasztotta a közösségi médiát a #metoo-vallomások és -kommentek sora. Decemberi számunk zárása előtt épp az akár évekig tartó hallgatás sajátságait láttuk a téma kapcsán megfoghatónak, de gyorsan kiderült: a téma hagyományos újságíró-technikákkal és egy magazin keretei között csupán érinthető, de nem megfogható. Így egy lehetséges olvasatot (de akár segítséget is) kínálunk az olvasónak, aki a továbbiakban is − mint ahogyan novemberi számunkban a szülés körüli gyakori bántalmazásról írtunk − kapcsolódási pontokkal találkozhat lapunk hasábjain a témát illetően.

Nagy kérdés számunkra ugyanis, hogy a hagyományos sajtó miként kezelheti a #metoo-t, amelynek nagyszerű terepe lehet a közösségi média. De bármennyire is összefonódjék ma már a nyilvánosságnak ez a két felülete, nehézzé válik az út az újságíró számára különösen tájainkon, amikor bármit is be kíván emelni a hagyományosként értelmezhető nyilvánosság keretei közé. Mert ehhez jól körülírt meghatározások, eljárási módok, jogi hátterek, ha úgy tetszik, objektív alapok kellenének, amelyekkel itt nem rendelkezünk. És ami a sajtónak egy történet, egy cikk csupán, az a történet elszenvedőinek maga az élet. Többek közt talán ennek is tulajdonítható, hogy felkérésünkre, mely arra biztatta a nőket, osszák meg velünk történeteiket, válasz alig érkezett.

Mert a válasz a csönd megtörése, s a csönd megtörése egyfajta kataklizma, társadalmi megrázkódtatás lehet. Utána pedig valamiféle megtisztulásnak kell következnie, s a megtisztulás − élesen tapasztaltuk ’89 után − igen nehéz, inkább némi mentalitásváltás remélhető. Ránk vetülő árnyai mellett talán ez lehet a #metoo legnagyobb haszna is.

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. decemberi lapszámában jelent meg.