Nő a visszapillantó tükörben

Ha már a Nőről beszélünk, akkor egy princípium fogalmát kell körüljárnunk, vagy adott esetben egyetlen személy női kvalitásait. Igen, a nő férfiszemmel – értem a feladatot. A megközelítés lehetőségeiből pedig az előbbit választom, a férfiszemmel vizsgált női egzisztenciát, az örök talányt és az örök létezés misztikus zálogát.

Vagy jó húsz éve történt, amikor Orbán János Dénes, az akkori Előretolt Helyőrség főszerkesztője kitalálta, hogy vegyük rá kedves mesterünket és mentorunkat, a néhai jó Mózes Attilát, hogy írjon egy esszét a pináról. Volt ebben az ötletben polgárpukkasztó szándék, az eszmei-esztétikai közösségvállalás felmutatása, tinédzser vagányság, miegymás…

Mózes Attila kötélnek állt, és megszületett az esszé. Huszonévesek voltunk, lázadók és világmegváltók, egyfajta hadicselekmény volt, vagy győzelem, hogy annak idején megjelent ez az írás.

Húsz év után most újraolvasva egykori mesterünk és barátunk gondolatait, pironkodva merülök alá e gondolatkör szövevényeibe. Lássuk csak, röviden miről is szól ez az írás: egy kedvesen vicces captatio benevolentiae-vel kezdődik, melyben a szerző szabadkozik, hogy a címbéli kifejezést magától soha le nem írta volna, és mindezt csupán a főszerkesztői kényszer hatása alatt teszi, majd nagyon humorosan körüljárja írása tárgyát, s miután az írói lelemény elménckedésein szétröhögjük az agyunkat, hirtelen komoly passzusokkal találkozunk. Például ezzel: „képzeljenek el egy lábanincs női nemiszervet, amint miniben és bugyi nélkül jön, csak jön szembe velünk az utcán. Olyan lenne ez, mint valós világunk helyett ama nemrégiben fölfedezett „fekete lyuk” valahol a világegyetemben. Híveim (v=m), bele mernénk-e óvakodni, nem tudván, mi is lehet benne, vagy mi van a hátsó kijáratnál? És képzeljük el, hogyan – mire! – ülne le betegágyunk szélén s mivel simogatná meg láztól gyöngyöző boltozatos homlokunk, amely mögül ilyen szamárságok ötlenek elő?”

Az írás további részében a Mózesre jellemző vagánysággal megy tovább az értekezés, majd maga is belátja a téma parttalanságát (vagy épp ennyi betűt kért tőle a főszerkesztő), és végét szakítja az írásnak. Szóval, összességében egy kérdésfelvetés, egy reális válaszokban nem is reménykedő disputa, ami viszont arra jó, hogy ébren tartsa bennünk a kérdést: Ki a nő? Vagy mi?

Hirdetés

És épp ezért hivatkozom erre az írásra, eltelt közben húsz év, eszembe jutott, és most mintegy tükörként visszakereshetem benne, hogyan változott a nőképem azóta. Mert nyilván változott. Azt viszont tudom, hogy ha ma én kapnám ezt a felkérést, magam is épp egy ehhez hasonló szöveget írnék szívem szerint. Csak azért, mert a kérdésre nincs válasz. Csak sejtések vannak, ahogy maga a nő, a nőiség is sejtelem. S hogy azóta mi változott? Semmi. Ugyanazt gondoljuk Mózes Attilával, s az ő írásában is ez a bölcsesség rejtőzik, hogy erről a témáról van a legtöbb mondanivalónk, és ezt tudjuk a legkevésbé elmondani.

Valami azért mégis változott: láttam azóta általam nagyon szeretett nőket megöregedni, meghalni, tönkremenni, elhízni, gonosszá válni, láttam átalakulni őket, lányból asszonnyá, anyává, nagyanyává…

S ha őszintén kell beszélnem a témáról, tudom, hogy egy utam van, hogy néma maradok.

Kiemelt fotó: Shutterstock