Nőkérdés: Ne akarjuk eldönteni helyette, mi legyen

Ez az egész nőkérdés hosszú ideig nem érdekelt. Azon túl, hogy hatodikban a tornatanár a fiúkat ütötte, a lányokat meg nem, vagy, hogy a magyartanár kiküldte az osztályból a fiúkat, hogy hóvirágot vegyenek a lányoknak március 8-án, nem igazán találkoztam a nőket érintő megkülönböztetéssel. Nálunk anyukám volt a fő kenyérkereső, és apukám takarított meg főzött.

Na jó, mikor nagypapám nyomdokain az agrármérnökire akartam felvételizni, akkor azért megkaptam a hüledezéseket, hogy hát a lányoknak mégis inkább a közgazdaságtan való (nem is lett belőlem agrármérnök). Szóval, mondom, ez az egész nőkérdés nem nagyon érdekelt. Dolgozni is közhivatalnokként kezdtem, szabályozott fizetési lépcsőkkel (oké, ott volt még előtte az a rövidke magánszektor, amikor is a másik gyakornoknak, egy fiúnak, és nekem egyszerre ajánlottak fel – egyébként azonos – munkaszerződést, csak az ő alapfizetése startból 20 százalékkal nagyobb volt, mint az enyém).

Tulajdonképpen

akkor kezdett el érdekelni a „nőkérdés”, amikor megszületett a lányom. Hogyaszongya, akkor neki kevesebb esélye van rá, hogy miniszterelnök legyen? Tudósprofesszor? Vezérigazgató? Miért is? Micsoda?

Hogy a lányomnak kevesebb fizetésért kell majd valószínűleg dolgoznia, mint a férfi kollegáinak, kisebb esélyt kaphat az előléptetésre, akármilyen okos és tehetséges, hogy általában keményebben kell majd könyökölnie, ha szakmai előrehaladást akar. Arról a statisztikailag kétharmados esélyről nem is beszélve, hogy tanulmányai vagy munkája során zaklatják. Micsodaaaa?… – néztem a békésen alvó lányomra felszökött pulzussal. 

Ekkor bukkantam rá arra is, hogy Románia tulajdonképpen meglehetősen jól áll a nemek közötti esélyegyenlőség terén. Itt az emberek inkább elfogadják a női vezetőket például, mint Nyugat-Európa egyes részein, és kisebb a női- és férfi fizetések közti különbség. Amit én arra vezetnék vissza, hogy arrafelé sokan megengedhetik magunknak, hogy egy fizetésből éljenek, az anyukák közül sokan maradnak otthon, vagy dolgoznak fél-munkaidőben. És emiatt

a társadalom ránézésre kiosztja ezt a családcentrikus feladatkört a nőkre, kevésbé számítva rájuk a szakmában. Ez nehézségeket okozhat azoknak, akik másfajta modellekben gondolkodnak, mondjuk, fontos nekik a szakmai elismerés.
Hirdetés

Később megszületett a fiam is, és alig három év múltán megjött a kérdés: hogy-hogy csak a lányoknak lehet kisbabájuk? Én meg meglepődve hallottam magam, a feministát, azt magyarázni a fiamnak, hogy a fiúknak is van fontos dolga, éspedig, hogy megvédjék a lányokat, amíg azok vigyáznak a kisbabáikra. Visszacsengett Benkő Éva (tavalyi nőileges interjúm vele, szerk. megj.) magyarázata, ami túl egyszerűnek hatott akkor: a nőknek az az útja, hogy otthont teremtsenek. És, ami gyönyörű. És, amit nem értettem, miért háborít fel kicsit mégis.

Azért: ne akarjuk mi eldönteni, helyettük. Ne döntsük el a női jelöltről, hogy inkább vigyázzon a gyerekeire, mint legyen államelnök-polgármester-vezérigazgató, hadd, ne mi döntsük el, hogy az apuka otthon maradhat-e akárhány hónapot az újszülött gyereke mellett, vagy magával viheti-e őt a munkahelyére, ha úgy alakul. Hadd, ne mi legyünk azok, akik ugyanazért a munkáért többet ajánlunk a férfi jelöltnek, ne mi legyünk azok, akik ránézésre ítélnek – és akik ránézésre ítéltetnek. Ja, és mielőtt elfelejteném: ha elvárjuk attól a bizonyos nőtől vagy férfitól, hogy igazgassa a családot és a házat, akkor hadd, ne várjuk el, hogy nyolc órát azért még ledolgozzon valahol. A házimunka is munka, a kicsik vagy öregek gondozásáról nem is beszélve.

Kiemelt képünk illiusztráció: Shutterstok

Friss lapszámunkat alább kérheted: