Mikor pályát választ az ember – Így lettem én tanár

Szakmai önismeret órán a tanítóképzős hallgatókkal mindig szóba kerül, hogy hogyan választották a hivatásukat, mikor döntötték el, hogy pedagógusok lesznek, volt-e példaképük, a környezetük örült-e ennek a döntésnek, volt-e olyan, aki le akarta őket beszélni. Ilyenkor önkéntelenül eszembe jutnak a saját emlékeim is. Mióta az eszemet tudom, pedagógus akartam lenni. Emlékszem, amint megtanultam írni és olvasni, azt játszottam, hogy tudatosan rosszul leírt szövegeimet pirossal javítottam.

Először úgy képzeltem, hogy tanító leszek, mint a nagymamám, ezért elvégeztem a tanítóképzőt Nagyváradon, közben kiderült, hogy jó vagyok magyarból, és úgy döntöttem, hogy magyartanár leszek. Bevillan egy emlékem, amikor az egyetem egy csendes folyosóján sétálgattam és arról álmodoztam, milyen jó lenne egyetemen tanítani, olyanokat, akik már tudják, hogy pontosan milyen pályára szánták el magukat. Akkor ez az ábránd olyan távolinak tűnt, hogy visszatekintve, fogalmam sincs, hogyan jutott egyáltalán eszembe. Végül a pályafutásomat két szakközépiskolában kezdtem. Három tanévet dolgoztam a közoktatásban és ez a tizedik évem felsőoktatásban. 

Kezdőként

Mindkét időszaknak nagyon sokat köszönhetek. Az iskolai évek tanítottak meg arra, hogy mit tudok kezdeni az irodalomoktatással úgy, hogy nem bölcsészpalántákkal dolgozom. Voltaképpen ennek az időszaknak köszönhetem, hogy a módszertani készségeimet csiszolgatni tudtam, de azt is megtanultam, hogy az irodalom segítségével, hogyan lehet nevelni, útmutatást adni a kamaszkor útvesztőihez, értékrendet alakítani. Az egyetemen eltöltött évek alatt az a képességem fejlődött, hogy a hallgatók érdeklődését felkeltsem, megmutassam a tudományos munka szépségeit, beinduljon a szakmai kíváncsiság. Első látásra úgy tűnhet, hogy a felsőoktatásban már nem kell nevelni, hiszen felnőttekkel dolgozunk, partnerséget igyekszünk kialakítani és ebben a partnerségben együttműködni a diákokkal, akiknek személyisége és értékrendje már kialakult. Én úgy gondolom, hogy ennél többről van szó. 

Az egyetemi oktatói éveim tanították meg azt, hogy értékrend közvetítésére itt is szükség van, ez is nevelés. 

Megmutatni a hivatásunk iránti lelkesedést és lelkesíteni a hallgatókat is erre. Pontosan, lelkiismeretesen végezni a munkámat, hogy ők is így álljanak hozzá a tanuláshoz. Megmutatni, hogy erőfeszítések, befektetés nélkül nincs eredmény, megtanítani, hogy ne érjék be a középszerűvel, tegyék magasra a lécet és küzdjenek a céljaik eléréséért. Következetesnek lenni az elvárásaimban még akkor is, ha néha ez szigornak, keménységnek tűnik, és valószínűleg nem túl szimpatikus, azért, hogy a felnőtt világ szabályozottságában is megtalálják majd a helyüket, hogy megértsék, hosszú távon a következetesség gyümölcsöző.

Emberségesnek lenni akkor, amikor bátorításra, dicséretre, jó szóra vágynak, és annak maradni akkor is, amikor hibáznak.

A hibákról, a hiányosságokról mindig beszélni kell, bár nem könnyű, mégis szükséges, mert így a fiatal felnőtt megtanulja a nyílt kommunikációt, az őszinteség felszabadító erejét, a konfrontációban rejlő lehetőséget arra, hogy utána tiszta lappal kezdjük újra. Példát mutatni abban, hogy bocsánatot kérjek, ha én hibáztam, mert én is hibázhatok. Megtanítani őket a humor feszültségoldó hatására, arra, hogy olykor a legjobb, amit tehetünk, hogy lazítunk egy kicsit, összemosolygunk egy poénon vagy éppen saját magunkon nevetünk egy nagyot.

Elég jól végeztem a munkámat?

Kezdő pedagógusként – és talán később sem – könnyű eldönteni, hogy elég jól végeztem-e a munkámat, hogy átadtam-e a megfelelő batyut, jó példakép voltam-e. Ezek a kérdések mindig ott motoszkálnak bennem és meggyőződésem, hogy minden elhivatott pedagógusban. Minden tanóra végén, minden év végén, sokszor esténként, amikor a napomat végiggondolom, eszembe jut, hogy miben jártam el helyesen és miben tévedtem, hogyan adhattam volna többet tudásból, tapasztalatból, értékekből, mit fogok másnap másként, jobban csinálni. 

A pedagógusi hivatásban az igazán nagy eredmények, a munkánk gyümölcse lehet, hogy csak később, öt, tíz vagy harminc év múlva érik be, ezért sokszor sötétben tapogatózunk.

A pillanatnyi sikerek persze nagyon fontosak, egy jól átgondolt válasz a vizsgalapon, egy sikeres diákkonferencia szereplés, egy ügyesen megírt államvizsga dolgozat, egy hálás tekintet vagy egy kedves üzenet mind-mind apró sikernek számítanak. Ugyanakkor elmondhatatlan büszkeséggel tölt el, amikor belepillantok volt tanítványaim életébe, látom, hogy időközben felelősségteljes felnőttek lettek, családot alapítottak, boldog, sikeres, emberek a magánéletben és a szakmájukban. Ez a hosszú távú eredményesség, ez a visszaigazolás jelenti a megnyugvást, hogy jól végeztem a munkámat.

Példaképekről

Kapcsolódó

    Abban, hogy tanár lettem nagy szerepe van annak, hogy a szüleim engedtek erre a pályára lépni, tudták, hogy az lehet csak sikeres, aki szereti is a szakmáját. Amikor hivatást választottam csak sejtettem, ma már határozottan tudom, hogy mennyivel könnyebb úgy dolgozni, ha odavagy azért, amit csinálsz. A tanári példaképeimnek is rengeteget köszönhetek, akik a szakma szeretetén túl, nagyon fontos pedagógusi értékrendet is átadtak.

    A nagymamám és a nagybátyám szakmai elhivatottsága, alázata jut eszembe. Az a kép él bennem róluk, ahogy minden gyermekkel szeretetteljes odafigyeléssel foglalkoznak, tudva, hogy ők akkor eredményesek, ha megingathatatlan alapokat fektetnek le.

    A tanító nénimnek, aki lehetővé tette, hogy nekem is meglegyenek ezek a biztos alapok. A középiskolai tanáraimnak, akik abban az időszakban voltak jelen az életemben, amikor egy kamasznak a legnagyobb szüksége van a családján kívüli jó példára. A magyartanárnőmnek, aki visszaterelt a tanárság és a magyar szak irányába, meglátta a tehetségemet és visszaadta az önbizalmamat ezzel kapcsolatban. A pszichológiatanárnőmnek, aki ma már kollégám és, aki lelkesedésével emlékeztetett, hogy ezt a szakterületet is nagyon ki szeretném próbálni. Az oszimnak, akinek életbölcsességeit kamaszos lázadással olykor megkritizáltam, ő pedig mosolyogva hallgatta ezt (és tudta, hogy egyszer megértem). A matektanáraimnak, akik hittek abban, hogy képes vagyok fejlődni akkor is, ha ez a tudomány nem éppen nekem való. 

    Egyiküknek a pályaválasztási dilemmáimról meséltem, arról, hogy tanár vagy pszichológus legyek-e, esetleg próbáljam-e meg mindkettőt egyszerre. Ő mondta nekem: 

    ha mindkettőt igazán akarod, ki állíthat meg, hogy végigcsináld? 

    És ma már tény, mindkettőt akartam, de enélkül a mondat nélkül, talán sosem tettem volna meg. 

    Ez a kerek számok éve az életemben: idén lesz harminc éve, hogy elkezdtem az iskolát, tíz éve ballagott az első végzős középiskolás csapatom és idén – furcsa időkben – a harmadik olyan generációt „kísérem” az online ballagási ünnepségen, akiknek egyetemi évfolyamfelelőse lehetek. Három generáció telis-tele nagyszerű pedagógusokkal…

    Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

    Friss lapszámunkat alább kérheted: