Puszik az öregasszonynak

Amikor a külvilág jelez neked, hogy eltelt az idő. Nem úgy általánosan, hanem konkrétan fölötted. Kedvesen, viccesen, de nem tudod figyelmen kívül hagyni. Szerzőnk figyel, értelmez.

– Képzeld, paroláztam egy öregasszonnyal! 

– Öregasszonnyal?

– Kábé, mint te, olyan volt – meséli nyári élményeit a tizenkét éves unokaöccse, akit éppen néhány pillanattal ezelőtt sikerült maga mellé csalogatnia. 

– Ó, gyere ide, na, egy kicsit ölelgesselek, puszilgassalak, jövőben már úgysem engeded! – majd ő lepődött meg a legjobban, amikor a legényke, a legkisebb ellenállás nélkül mellé telepedett a nagy kerti hintára, ahova még fértek volna pont ketten, de most csak ők lengedeztek az iskolaszagú őszben. Miközben mesélt a gyerek, ő nyomott egy-egy csattanós puszit, hol a kis szőke pihékre a lebarnult nyakon, hol a pajkos szeplőkre a kedves arcocskán és megbátorodva, hogy nem tiltakozik, mind többet s többet, telhetetlenül, ki akarva használni a talán legutolsó, ajándékba kapott lehetőséget. Hogy megnőtt ez a gyerek! 

– Tudod, hogy amikor megszülettél, olyan volt a karod, mint egy gyufaszál? 

– A tiéd sem valami vastag!

– Igen, én is csámpás vagyok – nevet. – De most is átérem a két csuklódat egy kézzel.

– Na, azt nem hiszem! Próbálgatják.

– Szóval, az öregasszony kábé mint te, olyan volt, csak volt benne élet – teszi hozzá a kölyök huncutul vonogatva a szemöldökeit, mint aki pontosan tudja, hogy milyen jó poént sütött el, és most várja a hatást, ami nem marad el, mert ő nagyot kacag, hahotázva. Talán túlságosan is nagyra sikerül ez a nevetés, egy kicsit erőltetett, mintha levegő után kapkodna, vagy időt akarna nyerni, hogy magához térjen a döbbenettől. 

Most itt ül egy nappal később egyedül a hintán a reggeli kávén túl, de a döbbeneten még nem egészen. 

Szóval ő öreg a tizenkét éves gyerek szemében! 

Hát igen, elhagyta az ötvenet, ám ő soha, egy percig sem tekintett magára úgy, mint egy öregasszonyra, s most meglepi a felismerés, hogy van, akinek a szemében már egy csoroszlya, egy kivénhedt matróna. Na jó, ezek a szavak még nincsenek benne a gyerek szókincsében. Szerencsére! Három hónap múlva betölti az ötvenhármat, ha az Isten élteti, de hogy ő öreg, ez a lehetőség most először ötlik fel benne. 

Mi tagadás, van, hogy azon kapja magát, hogy kritikusan és nem kis irigységgel méricskéli fiatalabb kolléganőit, és elégedetten nyugtázza, amikor a gravitáció és a természetes megvilágítás felfed néhány aprócska ráncot, egy-egy májfoltot, a feszes nadrág alatt felsejlő narancsbőrt. Nehogy már máson ne fogna az idő! 

Azt is észrevette, hogy a munkahelyi bulikon már rég nem zsonganak körülötte férfi kollégái, az idősebbek is a fiatal kolléganőkre nyomulnak. Legutóbb pedig döbbenten látta, hogy ő a nyugdíj előtt álló, öregecske kolléganők között ül. 

Hirdetés

Az is igaz, hogy reggelente legalább fél órába telik, míg emberszabásúra maszkírozza magát. 

A szemei alatti táskák eltűntetése egyre komolyabb kihívást jelent, és biza előfordul, hogy minden erőlködés hiábavalónak bizonyul. 

És azok a fránya szeplők és seprűerek! Fogalma sincs, mikor, hogyan, honnan kerülnek oda a semmiből a kézfejére, a lába hajlataira, de egyszer csak ott vannak. És olyan pimaszul otthonosan, komfortosan foglalják el helyüket, mintha világéletükben ott lettek volna, és minden kétséget kizáróan megilletné őket a jog, hogy ott pöffeszkedjenek.   

Egy ideje éjszakánként többször is elmegy a vécére, olyankor úgy kattog a bokája, hogy attól fél, felébreszti a férjét. Sőt, előfordul az is, hogy köhögésnél, nagyobb nevetésnél, vagy, ha nem éri el elég gyorsan a toalettet, uram bocsá’, belefut egy kicsi. Pár hónapja az is kimaradt, hál ’Istennek! Ennek mondjuk örül, mert végre megszűntek hevülései, lobbanásai. 

Persze a megváltozott hormonháztartás pofátlanul benyújtja a számlát.

Tapasztalta azt is, hogy eléggé labilis a lelkiállapota, sokkal érzékenyebb, sértődékenyebb, mint régebb. Képes a leggügyébb tévéreklámon is elbőgni magát. Igen, a teherbírása is határozottan csökkent az utóbbi időben. Nehezen mozdul ki a komfortzónájából, egyre merevebb, rugalmatlanabb.  A dereka is fájdogál közbe-közbe, egy temetést nehezen bír végig állni, hosszabb álldogálás után pedig alig tud elindulni. Az alvással is akadnak gondjai. Egyre gyakrabban. 

Szóval, voltak és vannak arra utaló jelek, hogy telik az idő. 

Na jó, már nem húszéves!  De hogy ő öregasszony, ez teljesen képtelen gondolat! 

Megint jönnek a futókacsák. Ezek aztán nem hazudtolják meg a nevüket! Elöl a fehér, irdatlan hápogással valósággal rohan apró, esetlen lábain. Mögötte libasorban a fekete és a barna, de ők már nem is rohannak, hanem métereket repülnek, aztán egyszer csak hirtelen megállnak, és mint akik teljesen célt tévesztettek, állnak a kert közepén néhány percig mozdulatlanul, tétován, majd megindulnak visszafele. Most a barna gácsér vezeti, és ahogy jöttek, úgy mennek, futva, mintha attól félnének, valamiről lemaradnak. Aztán néhány pillanat múlva már a kert végében álldogálnak. A tegnap is előadták néhányszor ezt a produkciót.

– Milyen furán viselkednek ezek a kacsák! – jegyezte meg.

– Ezek nem libák? – kérdezte döbbenten az unokaöcs. 

– Ti nem tanultok az iskolában biológiát? – bújt elő belőle a kisördög.

– Hát a kacsák nem vadon élnek? – próbálta a kamasz menteni a menthetőt mosolynak álcázott grimasszal, majd leforrázva hallgatta a kiselőadást a liba és kacsa közti különbségről. 

Szóval, megint jönnek, elöl a fehér s utána a többiek, fejvesztve rohannak, majd megállnak a hintától néhány lépésnyire, a már ismert célt tévesztett ábrázattal, majd nekifognak keresgélni a fűben. Most egészen szépnek látja őket. Amikor először megpillantotta, akkor az ötlött fel benne, hogy ezeknek nem csőr van a fejükön, hanem fej van a csőrükön. Különösen a csupacsőr gácsér volt kimondhatatlanul esetlen. Egy régi, szépen formázott sétapálca fogantyújára emlékeztetett a feje, amely nem botban, hanem egy csónakban végződik. Ez a csónak két tenyeres-talpas lábon totyogva jár, és mindig siet valahova. A két tojó kecsesebb, az egyik hófehér, szép aranysárga csőrrel és lábakkal, a másik kékesfekete tollú, hasán fehér plasztront visel. 

Öregasszony – biggyeszti le szája szélét, miközben kirázza hajából a falevelet, amelyet az elmúlás szagú ősz csempészett oda –, de legalább meg tudom különböztetni a kacsát a libától!

Kiemelt kép: Shutterstock