ARCHÍV Szántó Ildikó: Minden segítség sikerélmény

Önzetlen, őszinte, segítőkész, szerény, nagylelkű – többek között ezekkel a szavakkal jellemezték Szántó Ildikót, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat nagyváradi szervezetének vezetőjét, romániai ügyvezetőjét mindazok, akik úgy gondolták, ő a legalkalmasabb arra, hogy a Mutass jó példát! programunk Bihar megyei példaképe legyen. Ildikó azt mondja, mindig vannak körülöttünk példaképek, akiktől el tudjuk lesni, hogyan csinálják, „de hiába lesed el, ha nincs meg benned is a tenniakarás”. Ő maga viszont úgy érzi, semmi különlegeset nem csinál, ez így teljesen normális. (Cikkünk a 2017-es Nőileg magazin szeptemberi számában jelent meg.)

Több jelölő, majd a zsűri is úgy értékelte, hogy Szántó Ildikó követendő példakép a Bihar megyeiek – és nem csak – számára. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat nagyváradi szervezetének vezetője, romániai ügyvezetője neve immár több mint két évtizede összeforrott az önkéntességgel, a segítőkészséggel. Ildikó Nagyváradon született, itt érettségizett, egyetemi tanulmányait a Partiumi Keresztény Egyetem szociális munkás szakán végezte. Nagyon fiatalon, 19 évesen férjhez ment, ma pedig napi nyolc órában a Bihar megyei szociális és gyermekvédelmi igazgatóság munkatársaként segít a rászorulóknak, hogy a munkaidő leteltével a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat és a Máltai Szeretetszolgálat önkénteseként folytassa a munkát.

– Hogyan kezdődött minden?

– Az 1989-es rendszerváltást követően kezdődött minden. Németországi csoportok kezdtek érkezni adományokkal Bihar megyébe, és németül tudó fiatalt kerestek maguk mellé. Jelentkeztem, és csatlakoztam a németországi csoporthoz, amely elsőként látogatott el a csegődi gyermekotthonba. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat alapítóiról van szó, akik, látva az ottani állapotokat, a szörnyű körülmények között élő gyermekeket, rögtön azt mondták, tenni kell értük, segíteni kell rajtuk. Bennem is ekkor fogalmazódott meg, hogy bármi áron segíteni, tenni szeretnék a gyerekekért. Így kezdődött az önkéntes munka, ami immár huszonhét éve tart. Kiemelném ugyanakkor, hogy csapatmunkáról van szó, itt Bihar megyében például van a csapatunkban pedagógus, egészségügyi alkalmazott, pénzügyi szakember, szociális munkás, akivel együtt dolgozunk, önkéntes alapon, szabadidőnkben.

A nagyváradi gyermekmentő szolgálatnak soha nem volt fizetett alkalmazottja. Sokan szegezik nekem a kérdést: ennyi mindent csinálsz, s nem kapsz érte pénzt?

Hát nem, a pénzt a munkahelyemről kapom.

– Hosszú idő ez a huszonhét év. Mi az, ami még mindig motivál, mi az, ami egy jól vagy kevésbé jól sikerült projekt után még mindig arra ösztönöz, hogy tovább menj a megkezdett úton?

– A tetteim a gyermekvédelem terén mindig megerősítettek abban, hogy a munka soha nem fogy el, mindig is lesznek új kihívások, segíteni kell rászorulókon, a hátrányos helyzetűeket fel kell karolni. Nagyon fontos, milyen céljaid vannak, és milyen motivációk vezérelnek, ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy szeresd azt, amit csinálsz, hogy elégedettséggel töltsön el. Nemcsak azt szabad látni, hogy munkából áll ez a világ, hanem ennek a munkának jóleső érzésnek kell lennie. Fontos továbbá, hogy a segítő programok mellett legyenek színes, vidám programok. Ennek jegyében vannak például tehetségtámogató programjaink, jól rajzoló gyerekeknek tábort szervezünk, nyelvoktatást tartunk, vannak kézműves-foglalkozások, táborok.

Igyekszünk mindig új és új gyerekeket vinni például egy balatoni kirándulásra vagy éppen a budapesti parlamentbe, operába, akiknek különben nem adatna meg ez a lehetőség, így viszont életre szóló élményben van részük. Látni az örömüket, amit ezekkel a programokkal szerzünk nekik, mindig felemelő érzés, és segít túllépni a nehézségeken. De szeretem a csendet, a magányt, a vízpartot, évente legalább kétszer szükségem van egy kis pihenésre. Ugyanakkor nagyon szeretem a pörgést. Fontosnak tartom, hogy bátran tudjak szembenézni a kihívásokkal, hogy megoldásokat találjak minden egyes felmerülő problémára. Ez a motiváció vezérel.

– Mi jelenti a legnagyobb sikerélményt?

– Minden segítés sikerélmény, bármilyen apró is legyen. Nagyon fontos az empátia, amivel dolgozunk. Ha például el tudok beszélgetni egy agresszív vagy viselkedésproblémás gyermekkel, megnyílik, bizalmába fogad, annál nagyobb sikerélmény nem is kell, hiszen olyan dolgokat tudsz meg, amikkel el lehet kezdeni a segítési folyamatot. Nem teszek különbséget az emberek között, próbálok egyformán segíteni, legyen szó jobb körülmények között élő gyermekről vagy egy hátrányos helyzetben élőről, mert a segítség mindenütt jól jön. Főállásomban, a szociális és gyermekvédelmi igazgatóságon is azt nézem, hogyan találok minél jobb megoldást egy esetre. Sokan fordulnak hozzám, megpróbálok mindenkinek segíteni.

Hozzám tartozik Bihar megye összes gyermekotthona, sokat segítek nekik abban, hogy megkönnyítsem a munkájukat a hivatali, bürokratikus eljárások során.

Ugyanakkor 2006 óta tagja vagyok a Romániai Máltai Szeretetszolgálatnak is, számos pályázatban, programban segédkeztem, és ahogy az időm engedi, segédkezem a mai napig. Kihívás számomra a rászorulókon való segítés, a hátrányos helyzetű célcsoportok felkarolása. Én nem csinálok semmi különlegest, ez teljesen normális. Folyamatosan továbbképzéseken, szakmai előadásokon, konferenciákon veszek részt, vagy éppen előadást tartok a szociális és gyermekvédelem éppen aktuális témáiról: a gyermekbántalmazásról, a biztonságos internetről és ennek hatásairól a gyerekekre, a speciális ellátást igénylő gyerekek gondozásáról, illetve aktuális gyermekvédelmi kérdésekről.

– Amikor kimondjuk, hogy „gyermekmentő szolgálat”, számtalan veszély és kockázat, létező vagy elkerülendő gond villan át az agyunkon, amelyektől meg kell mentenünk a gyermekeket. Mitől kellene megmenteni a ma gyermekét?

– Mindennap akad eset, mindennap találkozunk olyan rászorulókkal, akiket valamilyen formában segíteni, támogatni lehet. Lehet, hogy ők kérik, lehet, mi látjuk úgy, hogy rájuk fér a segítség. Fontosnak tartom, hogy meglássuk akár az utcán az eseteket. Ezek a dolgok tulajdonképpen adják magukat. Mint a Pán Péter mesében, manapság nagyon sok gyerek szeretethiányos. A szülőknek nincs idejük szeretni őket annyira, amennyire kellene. Ez a kijelentés, lehet, nagyon erős így, de azt látjuk, hogy a szülők nagyon elfoglaltak, nagyon sok a program, nagyok az elvárások, de szeretet, odafigyelés kell a gyermeknek minden tekintetben. Ez az, ami elszürkült az utóbbi időben. Nagyon fontosnak tartom, hogyan közeledünk a gyerekekhez, hogy bízzunk bennük, hogy ők érezzék ezt a bizalmat. A gyermekmentő szolgálat például évente kétszer erdélyi körútra megy, ahol egy önkéntes orvoscsoport gyerekeket gyógyít, felméri az egészségi állapotukat, szűrővizsgálatokat végez, ha szükséges, magyarországi kivizsgálásra, műtétre ajánlanak súlyosabb eseteket. Volt alkalmam nekem is velük tartani, segíteni az önkéntes orvosok munkáját és látni azt, hogy mennyire fontos felkeresni a kisebb, izoláltabb településeket, ahol a gyerekek csak nagyon ritkán jutnak el egy rutinvizsgálatra, például a Gyimesekben.

Ilyenkor jó látni, mennyire hálásak a szülők, a helyi közösség, s bár a gyerekek először meglepődnek, aztán felszabadultan mesélnek a kis vidéki mindennapjaikról, a ház körül végzett tevékenységeikről és a vágyaikról. Vannak olyan hátrányos helyzetű vidékek, ahol a gyerekek, lehet, nem is láttak még számítógépet vagy mobiltelefont, de természetes nekik, hogy ott élnek, és nagyon közvetlenek, mindennek örülnek.

– A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat váradi szervezete egyik legismertebb és legmediatizáltabb programja a biztonságos internethasználatot népszerűsítő kampány. Milyen tapasztalatokkal találkozol „terepen”?

Hirdetés

– Évente nyolc–tíz iskolába látogatok el immár négy–öt éve, hogy felhívjam a figyelmet arra: az internetnek jó és rossz oldala is van. Interaktív, kérdezz-felelek program keretében beszélgetek a diákokkal, felmérem, mennyire ismerik a számítógépes programokat, az internet jó és rossz tulajdonságait, majd bemutatom, hogyan használjuk biztonságosan az internetet.

Mivel – főként a kisebb korosztályok esetében – nagy szerep hárul a szülőkre, nekik is tartok felvilágosító előadásokat, hogy tudják, milyen káros programok vannak az interneten, vagy mennyire fontos, hogy odafigyeljenek arra, a gyermekeik kikkel leveleznek, kik a barátaik,

illetve beszélünk arról is, hogy észre kell venni, ha a gyermek segítséget kér, vagy éppen egy idegenről beszél. A tudatos és biztonságos önálló internethasználathoz elengedhetetlenül szükséges, hogy a diákok időben, az internethasználat megkezdésével párhuzamosan sajátítsák el a megfelelő ismereteket, melyek megvédhetik őket a rájuk leselkedő veszélyektől. Nem elriasztani kell őket, hanem felkészíteni a veszélyforrásokra, és megtanítani arra, hogy mit tudnak egyedül megoldani vagy elkerülni, és mihez kell feltétlenül felnőtt segítséghez folyamodniuk. Olyan aranyos tud lenni ugyanakkor, amikor a nyolc–tíz éves gyerekektől megkérdem, hogy kinek van Facebook-fiókja, s a huszonötből tizenöt biztos felemeli a kezét. Amikor pedig megkérdem, tudják-e, hogy tizenhárom éves koruk alatt nem lehetnének jelen a közösségi hálón, jönnek a válaszok, hogy hát de anyukám megengedte, apukám vagy éppen a testvérem csinálta nekem. Na, ilyenkor mondom magamban, hogy akkor anyukával meg apukával kell elbeszélgetni. Vannak olyan problémák, amelyekről nem is gondolja az ember, hogy léteznek, közben nagyon elterjedtek, a gyermekeknek pedig teljesen természetes, hogy saját Facebookjuk van. Igaz, sokan játékra használják.

 – Mit tartasz a gyerekekre az online világban leselkedő legnagyobb veszélynek?

 – Nagyon sok személyes adatot kiadnak magukról nyilvánosan, tartalmakat, fotókat, szelfiket, köztük nem kívánt tartalmakat is, játékból, amivel maradandó károkat okozhatnak. A kamaszoknál emellett ott van az ismerkedés is, kihasználhatják, veszélyes helyzetekbe sodorhatják őket, idősebb férfiakkal kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy szexuálisan bántalmazzák őket. A szülőknek, pedagógusoknak, barátoknak oda kell figyelniük, és beszélni kell róla.

Mert lehet, hogy van, aki nem beszél a vele történtekről, amelyek így az egész életét meghatározó traumává válhatnak, olyan lelki sérüléseket okozhatnak, amelyek öngyilkossághoz is vezethetnek.

– Megosztanál esetleg velünk egy példát, amivel munkád során találkoztál, amelyben a nem megfelelő internethasználat traumát okozott?

– Egy kedves kis történetet mondanék el. Egy kisfiú mesélte el, hogy iskola után a Skype-on beszélgetett egyik osztálytársával, ám miután elköszöntek egymástól, elfelejtette kikapcsolni a videós chatablakot. Ő viszont valamivel később levetkőzött, felvette a pizsamáját, majd a tévé előtt táncra is perdült. Ezt a videót aztán az osztálytárs megosztotta a diáktársakkal, nagy nevetés lett belőle, de alanyunk nagyon szégyellte magát. A szülők rögtön kérték, hogy töröljék a felvétel megosztását. De mindig mindenkit arra figyelmeztetek, hogy teljes mértékben soha nem lehet kitörölni azt, ami egyszer már felkerült a világhálóra – az már sokszorozódott. Ez pedig még csak egy enyhe eset.

– Az érem másik oldala, hogy a szülők, alighogy megszületik a gyermek, elkezdenek róluk fényképeket posztolni a különböző közösségi portálokon, a felvételeket pedig sok esetben nemcsak a legközelebbi barátok láthatják, hanem nyilvánosak, bárki számára hozzáférhetőek.

– Minden találkozón elmondjuk, hogy a szűrés nagyon fontos. Nem jelölünk be például ismerősnek akárkit. De amúgy mi egyáltalán nem javasoljuk, hogy a szülők megosszák a gyermekükről készült képeket. Osszák meg egy zárt csoportban, ahol csak a barátaik vannak, vagy éppen egy beszélgetésben, de ne az internet nyilvánossága előtt. Sokszor arra is ráirányítjuk a figyelmet, hogy ne dőljenek be azoknak a felhívásoknak, amelyekben adományokat gyűjtenek. Ha jól megnézzük ezeket az akciókat, sokszor öt-, akár tízévesek, és különben is ezek túlnyomórészt mind kamu felhívások, nem szabad ezeknek bedőlni.

– Előadások, nyári táborok, foglalkozások, mesetábor, lovasfoglalkozás, kirándulások s még ki tudja, hány program. Az biztos, hogy jut minden napra feladat. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mikor marad időd a családra is?

– Huszonnyolc éve vagyok férjnél, a lányom huszonhat éves, nagyon büszke vagyok rá. Ő is jó szervezőkészséggel bír, s bár más szakmát választott magának, szeret önkénteskedni és segíteni, ezt pedig fontosnak és jónak tartja. A férjem pedig megértő, látja és ismeri ezt az oldalamat, és támogat.

– Mint a Nőileg programja során is kiderült, nagyon sokan tekintenek rád példaképként. Mit gondolsz a példaképekről? Van-e esetleg saját példaképed?

– Egy közösségben mindig vannak példaképek. Nekem is vannak példaképeim, akiktől nagyon sok támogatást, biztatást kaptam, sokat tanultam, és a mai napig tanulok. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy lennie kell benned akaratnak és tenni akarásnak, amivel te is meg tudod csinálni mindazt, amit ellestél a példaképeidtől. Mint A kis hercegben: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Fotó: Mohácsi László Árpád