Szélvédőn a lábam, kezemben chardonnay

Áprily Lajos dédunokája, felmenői között rengeteg a művész, a lelkész, a tanár. A 90-es években a pezsgő budapesti alternatív színházi közegben indult a karrierje, majd 2007-ben a magyar zenei élet sodrásába is fejest ugrott, megjelent zenekarának, a Péterfy Bori & Love Bandnek az első lemeze, amelyről a Hajolj bele a hajamba című dal, vagyis a Labamba hatalmas sláger lett. A siker azóta is töretlen, az együttes elengedhetetlen fellépője a nyári fesztiváloknak. Péterfy Borival egy kis budapesti kávézóban beszélgettünk az erdélyi gyökerekről, anyaságról, karrierről és igen, végre nyíltan a szexualitásról. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin júliusi számában jelent meg.)

– Budapesten születtél, itt is nőttél fel, ugyanakkor erdélyi gyökerekkel rendelkezel. Milyen emlékeid vannak gyermekkorodból?

 Édesanyám kolozsvári, de még kicsi korában, a háború alatt átjöttek családostól Magyarországra. Édesapám Nyárádselyén született, és csak a hatvanas években települt át, amikor beleszeretett anyukámba. Mivel apám szülei és húgai Erdélyben éltek, nagyon sokat mentünk gyerekkoromban hozzájuk. Kalandosak voltak ezek az utazások. A határon mindig rettenetesen izgultunk, hiszen rengeteg dolgot vittünk ajándékba, mert akkoriban nagy volt a szegénység Romániában, és a boltok is üresek voltak. Az út maga azzal telt, hogy a szüleim folyamatosan meséltek, hol mi történt, ki hol élt a családból. A Királyhágón pedig mindig megálltunk egy kis pihenőre.

– Hová utaztatok pontosan?

 Nagykendre, nagyapám ott szolgált lelkészként, utána pedig apám sógora követte őt. Ez a település Marosvásárhelyhez van közel. Rengeteg unokatesóm élt ott szerencsére, és nagyokat játszottunk a parókián meg a templomkertben. Varázslatos egy hely volt. Sokat kirándultunk, mentünk mindig rokonlátogatóba.

– Lázadó kislány voltál?

 Kisebb koromban egyáltalán nem, kamaszkoromban viszont extrém módon.  Függetlenségre vágyódtam, már nagyon korán belevetettem magam a rock and rollba, csak még nem tudtam, hogy ez az (nevet). Akkoriban nagyon élveztem mindent, ami tiltott.

– Az erdélyi utazásokon kívül még mi határozta meg a gyerekkorodat?

 Mindig színész szerettem volna lenni, így szavalóversenyekre jártam, de sportoltam is közben, ritmikus sportgimnasztikáztam, és abban nagyon ügyes voltam. De 11 éves korom körül anyukám kivett a versenysportból, mert egy idő után annyira sokat követelt, hogy elvette minden mástól az energiát. Gondolom, szülőként ez nehéz döntés lehetett, de ugye azt tudtuk, hogy a magyarok ritmikus sportgimnasztikában nem érnek el nagy eredményeket, és ennek tudatában erre feláldozni egy egész fiatalságot… Valószínűleg jó döntés volt ez anyukám részéről.

Nyilván hiányzott egy darabig, imádtam a csapattársakat, az edzőmet, az edzéseket, és nagyon nagy teherbírásom volt már gyerekként is, mondjuk ez azóta is megmaradt, akkor érzem jól magam, ha le vagyok terhelve, és a kreatív energiáim folyamatosan ki tudják magukat tombolni minden irányban.

– Manapság sportolsz valamit?

 Jógázom, már-már addiktív módon, 25 éve.

– Ez miben segít neked?

 Mindenben. Csak úgy tudok létezni, hogy a testem egy olyan megtartó váz, ami nem fordul ellenem, és egy jó alapot biztosít ahhoz, hogy ez a bonyolult és sokkal ingatagabb lélek, ami benne van, épen tudjon maradni. Számomra

rendkívül fontos, hogy szépnek, rugalmasnak, erősnek és egészségesnek érezzem magam, főleg mivel sokat vagyok színpadon.

– Többségében független, alternatív színházakban játszottál. Hogyan alakult így a pályád?

Mivel nem vettek fel a színművészeti főiskolára, más utat kerestem, mert abban az időben mereven tartotta magát, hogy az lesz színházi színész, aki elvégzi a főiskolát. Viszont egy csodálatosan pezsgő időszak volt ez, rengeteg nagyon jó underground, kísérletező társulat létezett abban az időben, és szerencsére én olyanba kerültem, ahol olyan fantasztikus kollégákkal játszottam együtt, mint például Schilling Árpád, Pintér Béla, Scherer Péter.

– Színész vagy, énekes vagy, anyuka vagy. Külön tudod választani ezeket a szerepeket, vagy egységben éled meg?

A kisfiam nagyon jól ráérzett ennek a létezésnek a lényegére, amikor kétévesen először volt koncertemen. Mikor lejöttem a színpadról, átöltöztem „civilbe”, odamentem hozzá, és azt kérdezte, hol a másik anya. Aki énekelt, az hol van? Rögtön megérezte, hogy akit a színpadon látott, az nem feltétlenül az az ember, akit eddig otthonról ismert.

– Van annyi időd a gyerekedre, amennyit szeretnél?

 Én elég maximalista vagyok, és a gyerekneveléshez is úgy állok hozzá, hogy azt is én szeretném csinálni, nem másra bízni. Például nagyon örülök, hogy akkor lett gyerekem, amikor színészként nem voltam annyira aktív. Mert a koncertezés sokkal jobban összeegyeztethető a gyerekneveléssel, mint mondjuk egy társulati tag színésznő programja, aki játszik 20–25-öt egy hónapban, és gyakorlatilag szinte esélye nincs a gyerekével találkozni. Én ezt egyáltalán nem tudtam volna elképzelni. Nekem rendkívül fontos volt, és most is az, hogy minél többet legyek vele.

– 41 évesen szültél. Ért emiatt kritika?

Nem, de szerintem azért nem, mert egy eléggé zárt részében mozgok a társadalomnak, ami ilyen szempontból védett. A művészvilágban nem vagyunk egymás felé ilyen elvárásokkal, mint például hogy ki mikor szüljön, hanem csodáljuk egymást, azt, aki az élet több területén is megállja a helyét, és nem bolondul meg a különböző szerepekben (nevet).

– Tudatos döntés volt részedről, hogy ebben az életkorban jöjjön a gyermek?

Korábban bonyolult párkapcsolataim voltak, a 30 és 40 éves korom közötti életszakaszt pedig a Krétakör Színház határozta meg, amely teljes embert kívánt. Bejártuk a világot, értéket teremtettünk,

a Krétakör örökre beírta magát a magyar színházi nagykönyvbe. Amikor pedig annak vége lett, akkor alakult a zenekar, ami egy hatalmas berobbanás volt,

és akkor is úgy gondoltam, még egy picit kitolom a gyermekvállalást. És eljött az idő, amikor már azt éreztem, nem akarom tovább halogatni, meg azt is láttam, már ott tart a zenekar, hogy vissza tudok jönni egy év kihagyás után úgy, hogy várnak.

– De az az igazi, mély vágyakozás a gyerek után ekkor már megvolt? Vagy pusztán racionális érvek mellett hoztál döntést?

 A vágy a gyerek után mindig is megvolt, csak azoknak a nőknek, akik szerelmesek a szakmájukba, és meg akarják önmagukat valósítani, ez a kérdés okoz egy komolyabb lelki harcot, hogy hogyan lehet a gyerekvállalást úgy időzíteni, hogy jó legyen. Mert azt gondolom,

akkor érdemes gyereket szülni, amikor többlettartalom van az életünkben, nem hiány, tehát nem, amikor problémák vannak, hanem amikor nagyon jó minden.

Mert akkor tudsz olyan boldog anya lenni, amilyenre szüksége van egy gyereknek. Rossz időszakban vagy hiánypótlásként, űrbetöltésként vagy kapcsolatmegtartó szándékkal nem lehet, nem érdemes.

– A csillogó, mozgalmas, élménydús életed után hogyan viselted az otthoni babázást?

 Nekem csodálatos élmény volt, és tudom, hogy sokaknál mennyi problémát tudnak okozni a gyermekágyas hetek, hónapok mind fizikai, mind lelki téren. Nekem szerencsére nem volt gondom, életem legszebb időszaka volt!

Hirdetés

– Hogyan élted meg a tested, lelked változásait, azt, hogy az egyik pillanatban még a színpadon álltál szexi ruhákban, popdívaként, majd nőni kezdett a pocakod, más alakkal, más lélekkel kellett működtetned a mindennapokat?

Nekem a nőiségemnek is jót tett a várandósság, nagyon szexinek éreztem magam végig a kilenc hónap alatt. Még nagy hassal is koncerteztem, az ötödik-hatodik hónapig. Egy pillanatig sem veszítettem el a női oldalamat, élveztem a nagy pocakot is, a nagy ciciket is (nevet).

– Te nyitottan, őszintén tudsz beszélni a szexualitásról, de hogyan látod, mennyire jellemző ez a nők többségére? Hogyan állnak hozzá a saját testükhöz, szexualitásukhoz?

 A társadalom, az adott közeg, amiben élünk, a szokások meg az elvárások mind nagyon befolyásolják, hogy „hivatalosan” mit kell gondolni a szexualitásról. Ugyanakkor a korábbi korokhoz képest a mostani világban van egy nagy mértékű szabadság és szabadosság, a nők vállaltan megélhetnek eddig csak férfiaknak kijáró privilégiumokat is. Ma már nem feltétlen úgy néz ki egy család, hogy a feleség otthon ül a gyerekkel, a férj pedig karriert épít és szeretőt tart, és ezt a nőnek el kell néznie, mert ez az elvárás. A nők ezt már nem fogadják el mindenáron, és ez nagyon jó. Rengeteg kutatás és film készült a nők szexualitásáról, amik bebizonyították, hogy számukra is rendkívül fontos a szex, nem csak a férfiaknak.

Budapest Park Hivatalos

Tavaly játszottam a Nyitva című filmben, amely pont ezt a témát járja körül, rávilágít a nők szexualitását övező társadalmi konvenciókra. Sok pár szenved attól, hogy egy idő után ellaposodik a házasélet, és elképesztő a válások száma emiatt, mert a mai ember már nem huny szemet afölött, ha az életének ez a területe nem működik. A rendező, Nagypál Orsi nagyon sok kutatást végzett ehhez a filmhez, és ő is sok olyan tényt szedett össze, ami azt mutatja, mennyire fontos a nőknek a szex, a jó szex.

– Mit gondolsz arról, hogy a társadalom még mindig tabuként kezel olyan témákat, mint például szex várandósság alatt, szex időskorban?

Szerintem a tabuk mind meginogtak, amióta van internet, és minden publikus, sok információ eljut az emberekhez, amelyekből nyilvánvalóvá válik számukra, hogy az, ami velük történik, normális.

– Potens energia, szexuális energia a színpadon. Mit jelent ez számodra? Kimerül abban, hogy szexinek érzed magad, vagy ez sokkal több?

Hatalmas eufória és energiaáramlás. De ez életkortól és testalkattól független, egyszerűen a tehetségnek van egy szexuális ereje. Lehet az a színész vagy énekes vagy zenész akár nyolcvanéves, vagy lehet nagyon kövér, vagy nem túl szép, de ha tehetséges, sugárzik és árad belőle az erő meg a mágia, akkor az szexi. Ott van Tina Turner. Nem is tudom, hány éves, de egyszerűen olyan énekesnő, olyan nő, hogy megőrülsz. A tehetség. Az szexi.

– Van-e prioritás számodra, színház vagy koncert? Van-e „szerelmebb”? Vagy a kettő jól kiegészíti egymást?

A színház bonyolultabb. És nem ad olyan egyértelmű élményt, mint a koncert, mert egyszerűen más a törvényszerűsége. A koncertezésnek az a törvényszerűsége, hogy ott, abban a pillanatban történik egy energikus összecsapódás a közönséggel, van egy azonnali visszajelzés, hiszen a koncerten azok vannak ott, akik pont azt a zenét akarják hallgatni, nagyon akarják hallgatni, nagyon boldogok tőle, és én is azt csinálok, amit akarok. És az energia azonnal jön is vissza hangerőben, tapsban, percenként jön vissza. A színház teljesen más műfaj, sokkal titokzatosabb, sokkal szellemibb, és nagyon ritkán van olyan típusú előadás, ami után akkora az eufória, amiből a színész sokat kapna vissza. Úgy általában a színházból a művész kizsigereltebben és fáradtabban megy haza. A koncertezés után meg hajnalig sem tudunk elaludni, úgy felpörget. Viszont egy szerepet megformálni, megélni, közösen játszani a csodálatos színészpartnerekkel, a káprázatos íróknak a darabjait, mondatait újra és újra, estéről estére mondani fantasztikus. És persze muszáj tudatosnak lennem és belátnom, hogy a koncertezés egy végesebb dolog, a színészetet meg lehet úgy is csinálni, hogy az ember fél lábbal a sírban van. Ha még a szöveget meg bírja tanulni… (nevet). 

– Dédnagyapád Áprily Lajos költő, műfordító, nagymamád Jancsó Adrienne előadóművész, nagypapád Jékely Zoltán költő, író, édesapád Péterfy László szobrász, édesanyád Péterfy Lászlóné Jékely Adrienne magyartanár. Elég magas nálatok az egy négyzetméterre eső művészek és művészetet értő családtagok száma. Milyen szellemi örökséget kaptál tőlük?

Hozok olyat is, amit nem annyira szeretek, a nagy magyar történelmi sorsok cipelését átokként viselem, de közben hozom a humanizmust, az européerséget is.

Az félelmetes is tud lenni, amikor kikerülsz egy ilyen családból a világba, ugyanis rádöbbensz, hogy a világot egyáltalán nem azok az értékek irányítják, amelyek mentén te felnőttél, és ez okoz egy szörnyű védtelenséget.

Azt gondolod, hogy mindenki olvas szépirodalmat, mindenki hallgat komolyzenét, mindenki hosszú beszélgetéseket folytat vacsora közben, falja a kultúrát, az értékeket mindenki tudja, odafigyel a másikra, és amikor kikerülsz a nagybetűs életbe, szó szerint pofán vág, hogy ez nem mindenhol és nem mindenkinél van így. Ijesztő egy ilyen zárt közegből kikerülni a nagyvilágba és rájönni, hogy ez egy sokkal ostobább és vadabb hely, mint ahogy te gondoltad.

– A híres költő dédnagyapával „menőztél” kamaszkorodban?

Egy kicsit igen, Áprily mindig is tananyag volt, ismert volt, meg hát csodálatos a költészete, és fantasztikus érzés, hogy az ember azt mondhatja, ő a dédnagypapám.

– Használtad ezt ki valaha, valamire, bármire?

Ezt szerintem nem lehet kihasználni, inkább meg kell neki felelni.

– Van nyomás? Belülről? Megfelelési kényszer?

Volt, persze, nyilván.

– Elmúlt?

Igen.

– Van ma élő kapcsolatod Erdéllyel?

Minden évben koncertezünk ott, tavaly Kolozsváron, Torockón és Nagyváradon voltunk, és Váradra idén is visszamegyünk.

– Értem, ez a munka. De személyes kötődés?

Kevés olyan pontja van Erdélynek, amihez ne tartozna valami családi történet, vers, álom, emlék. Ezer szállal kötődöm én is. Édesapámnak most jelent meg egy csodálatos könyve, Marosszék temetőinek régi sírkövei címmel. Felkutatta, lefotózta, lerajzolta az összeset, én is sok sírkövet segítettem neki kiásni kislányként. Számtalanszor elolvastam dédanyám, Áprily Lajos feleségének naplóját, és elevenen él bennem a hójai nyaraló, a parajdi ház és minden emlék. De szerintem nem az számít, hogy ki hol született, hol vannak a gyökerei, vagy milyen nyelven beszél, hanem az, hogy milyen ember. Mivel idealista vagyok, olyan világot szeretnék, amit nem a nacionalizmus és a gyűlölködés irányít, hanem a humanizmus és a szeretet. És az a fontos, hogy a különböző kultúrák egymást tisztelve éljenek együtt.

– A gyerekedet elvitted már ezekre a helyekre?

Még nem, én annyira félek a kamionosoktól (nevet), utálok a Magyarország és Maros megye közötti útszakaszon utazni, de most már legyőzöm ezt a fóbiámat, és elmegyünk, mert nagyon szeretném megmutatni a fiamnak a gyerekkorom és az ősei varázslatos helyszíneit.

Fotó: Merényi Dávid