Jókor, jó helyen kell feltenni a megfelelő kérdéseket – jut eszembe már egy barátnő szüleinél. Apuka asztalos, udvarukon hegyekben áll a maradék faanyag. A hangulat kedvéért fenyőt tüzelünk, ha sütésre használjuk a szenet, csak akkor rakjunk tüzet bükkfával – tanuljuk meg nyomban. Ha tud szaunát, dézsát, konyhabútort gyártani, talán egy lapítókészítés sem lesz megoldhatatlan kihívás – csillan fel a remény magja.
Percekkel korábban ért haza egy egész napos útról, legurult már a jószomszédi hazaértem-pálinka. Nincs itt egy mini lapítónak való fadarab? – kérdem. Ahogy székely férfihez illik, se szó, se beszéd, feláll az asztaltól, irány a fahalmaz! A sült csirke, no meg a család várhat. Nem mondja, de mind tudjuk, mit keres a farakásban.
Semmiség és mégsem
A tűz pattog, a kutya folyton labdázna, az ősziesre hajló éjszakában percek alatt előkerül a megfelelő fadarab. Már a kocsiban keresgél, meg is van a nemtudommilyen fűrész, telefon fényénél berreg a szerszám. Ahogyan a puha vajat formázza a kés, úgy alakulnak a fűrész fogai alatt a csipkézett sarkak. Neki olyan lehet egy lapítóvágás, mintha én két épkézláb mondatot kellene megfogalmazzak – nyugtatom magamat az alapos készülődést látva. De a többiek is lenyűgözve bámulják az éjféli alkotást: apuka csiszolja a lapítót a (kis)lánya barátnője számára.
Ha valaki megkérdez(né), hogyan lehet/kell elvarázsolni engem, nőket, lányokat, itt a személyes válasz:
készséggel készíts egy lapítót, ha a nőnek ez a heppje támad. Vagy bármit, aminek örülne, azonnal, kézzel, odaadással.
Dallamosan serceg a fa az éjszakában, a sült hús íze a legszékelyebbek nyelvét is megoldja. A kerti asztalon már csak csontok – és fő helyen immár a vendég sötétben született túra-lapítója.
Nem tökéletes, nekem mégis az.
Ahol szűkében a munkás férfikéznek, még inkább jelentőséggel töltődik a semmi kis fadarab.
Szemeimben szikrázik a tábortűz parazsa, az augusztusi hullócsillagok, s mint jóllakott csecsemő gügyögése, úgy bugyog az elégedett kislány ujjongása.
Most már csak egy magasabb(acska) autóról kell szólnom valahol, jó helyen, a huszonéves, céges járgány helyett – mondom félig viccesen, de komolyan vágyva. No meg a picike parasztházikó!
De mindent csak szépen, sorban.
