– Hol nyaralsz idén?
– Én folyamatosan nyaralok, hiszen Székelyföldre költöztem! – számtalanszor zajlott le ez a párbeszéd köztem és az érdeklődő barátok között. Miután Magyarországról Csíkszeredába települtem, minden újdonság volt, mint egy nyaraláson: a táj, az emberek akcentusa, a székely szavak, a románból átvett kifejezések, az ételek, a szokások.
Na igen, az ételek.
Első gasztronómiai jellegű meglepődésem az volt, amikor egy ismerősöm kedvesen invitált délelőtt 10-kor, hogy meghív egy tésztára.
Gondoltam, korai lesz az a bolognai spagetti vagy carbonara így virradat után, de nem akartam megsérteni. Ha itt reggelire eszik a meggyúrt, megszárított és kifőzött tésztát valami feltéttel, hát reggelire eszik, próbálok felzárkózni a helyi szokásokhoz. Egy cukrászdába tértünk be, vendéglátóm rámutatott a süteményespultra: válasszál tésztát! Aha, szóval itt a süteményt hívják tésztának, világosodtam meg. Kicsit megkönnyebbültem, hogy mégsem kell egy nagy tál paradicsomos, darálthúsos bolognait bevágnom éhgyomorra. Egy későbbi vendégeskedés alkalmával pedig kiderült, amit mi főtt tésztának hívunk, az itt laska. Nálunk a laska az a cérnametélt, amit a húslevesbe teszünk. Gazdag ez a magyar nyelv, és igen sokrétű, állapítottam meg friss székelyföldiként naponta kábé százszor.
Főtt saláta. Komolyan.
Következő gasztronómiai furcsaság a salátaleves volt, nem a neve, hanem a tartalma. Saláta. Megfőzve. Értem. Évekig nem tudtam rávenni magam, hogy megkóstoljam, ám mikor először megtettem, vertem a fejem a falba, hogy eddig miért hagytam ki, annyira finom!
Szintén leveses élmény, amikor a munkatársaimmal elmentünk ebédelni, és ajánlották, hogy kérjek egy parasztcsorbát, nagyon ízletes. Mikor kihozták, prüszkölve vágtam bele a kanalat a tányérba, felháborodottan felkiáltva:
kérem a pincért, ez romlott, megsavanyodott!
Kikacagtak. Megtudtam, hogy ezt direkt savanyítják, vannak rá különböző eljárások, és Székelyföldön nagyon szeretik ezt az ízvilágot. Igen győzködtek újdonsült barátaim, hogy kóstoljam meg a pacalcsorbát is, nem bánom meg, isteni. Na azt már nem, azt azért már nem, gondoltam, mindennek van egy határa. A székelyek mindenből levest főznek?! Aztán úgy jártam vele, mint a salátalevessel. Úgy megszerettem, hogy amikor nem vagyok Székelyföldön, annyira kívánom, hogy a fél karom odaadnám egy jó pacallevesért!
Faljál, na!
Pár hete laktam Székelyföldön, amikor elhívott egy család vendégségbe. Az asztal csinosan megterítve, rajta hagyományos finomságok: kolbász, szalonna, házikenyér, sajt, sütemény. Érkezéskor kedves beszélgetés indult, majd egyszer csak azt mondta a háziasszony: faljál, na! Velem megfordult a világ!
Nagyon elszégyelltem magam, mert rettenetesen éhes voltam, és azt gondoltam, kiült az arcomra, ezt biztosan látják rajtam, ha rám szólnak, hogy faljak. Mert nálunk a falás azt jelenti, amikor valaki habzsol, szó szerint zabál. Hát itt nem azt jelenti. Csipegessél! Vegyél! Ezt jelenti. Újabb kulturális különbség, hoppá.
És megszoktam, hogy a böf az a francia saláta, a maszlina az olajbogyó, a lapító (sőt, lapittó) meg a vágódeszka. Ám ami sokáig nem ment a fejembe, az az aragáz.
Vagyis a gáztűzhely. Tudtam, hogy Székelyföld alapvetően patriarchális berendezkedésű (ennek később egy teljes fejezetet szánok, előre szólok!), de hogy a gáztűzhelyt egyenesen aragáznak hívják, jelezvén, hogy már menyasszonyként is a fakanál mellett a nők helye, felháborítónak tartottam. Aztán persze kiderült, ez a szó is a románból jött, mint a múlt részben emlegetett givetta, vagyis mosogatókagyló, vagy a kalorifer, a fűtőtest.
A legtöbb dolog más volt, mint amit megszoktam Magyarországon. Idegen ízű volt a mustár, teljesen más állagú a tejföl. Magyarországon a tejfölből ha kiveszünk egy kanállal és kitesszük egy tányérra, a tejföl megtartja a kanál alakját, annyira sűrű, és egyébként hófehér. Székelyföldön a tejföl folyós állagú, mint egy sűrű tejszín, és enyhén sárgás. Nem mellesleg van íze, még a boltinak is. Mert lehet, hogy tejből készítik...
Székelyföld finom!
És itt elérkeztünk egy fontos dologhoz! Székelyföldön még intenzív állattartás folyik, a jószágok jelentős része a hegyi legelőkön tölti a nyarat. A kaszálókon Európában egyedülálló a biodiverzitás, vagyis a fajok sokfélesége, a juhok, szarvasmarhák gyógyfüvet legelnek, és úgy általában vegyszermentes füvet fogyasztanak, hiszen a Hargitát vagy a gyimesi lejtőket nem jut eszébe senkinek permetezni.
Csíkszeredában minden hónapban megrendezik a havi vásárt, ahol közvetlenül a termelőktől tudjuk megvenni az egészséges ételeket, például azt a sajtot, ami a szabadon, hegyi legelőn viruló tehenek tejéből készül.
Mert ugyan az nem járja meg a székely gazda eszét, hogy Mozartot játsszon a jószágoknak, mint egyes nyugati farmokon, de az ipari állattartás, szerencsére, még csak nyomokban létezik ezen a vidéken.
Azt pedig, hogy itt könnyedén hozzá lehet jutni a vegyszer- és adalékmentes élelmiszerekhez, Székelyföld nagy erősségének tartom.
Juj, ahogy ezt írom, most azonnal megkívántam egy kis székelydályai bivalymozzarellát, vagy homoródalmási diós, érlelt sajtot, vagy bárhonnan egy kis lilahagymás, friss sajtot. Ááá, kell nekem ilyenekről írogatni...
Apropó, lilahagyma. Ami Magyarországon vöröshagyma, az itt fehér, ami Magyarországon lilahagyma, az itt vörös. Mára befejeztem.
Kiemelt képen: Betti Csíkszeredában
