Körülbelül egy éve laktam Csíkszeredában, amikor úgy éreztem, inde-unde muszáj, hogy saját székely ruhám legyen. Minden ünnepen, amire televíziósként forgatni jártam, megcsodáltam a gyönyörű viseleteket, a szőttes anyagból készült színes szoknyákat, a szép kötényeket, a passzos mellényeket, de valahogy úgy éreztem, betelepülőként nincs jogom ahhoz, hogy magamra öltsem. Nem akartam, hogy bárki azt mondja, székelykedem, idegen tollakkal ékeskedem.
Székelyruha nem létezik
Sokan azt gondolják, a fekete-piros az autentikus székely ruha, de ha belegondolunk, olyan, hogy székelyruha, nem létezik. Mert rengeteg formája van. Más Udvarhelyszéken, más Gyergyószéken, Háromszéken, Marosban. Udvarhelyszéken hímzett kötények vannak, Felcsíkon színesek a szoknyák, a csíkok szélessége és színe településenként, a nők életkora szerint változhat, ugyanakkor a csíkoknak jelentésük van. Egyszer láttam egy felveszett Facebook-kommentet, hogy na, manapság már minden giccsparádét megengednek maguknak az emberek, kockás székely szoknya, persze, sose vót ilyen. Pedig volt! Sőt, van.
A székely viselet olyan gazdag, hogy még ez is előfordulhat benne, ugyanis Csíkszentdomokoson kockás szoknya is létezik!
(Brit tudósok már lehet, ki is derítették a székely–skót rokonság gyökereit. Persze a skótok vették át a székelyektől a kockás mintát.) A székelyruha olyannyira visszatért a mai életbe, hogy Székelyföldön ebben ballagnak a diákok (ha felveszi egy pelyhedző állú, tejfölösszájú kamasz legény, egyből férfi lesz belőle!), ebben zajlik a keresztelő, esküvőre is mennek benne, és úgy általában ez az ünnepi viselet. Nem múzeumi darab, nem valami régi emlék, amit őrizni kell, hanem a mai élet része. Hargita megyében viseletvarró tanfolyamokat is szerveznek, a dánfalvi asszonyok például élen járnak ebben.
Maga csíki lett
Szóval kitelepülésem után egy évvel úgy gondoltam, ahhoz, hogy valóban beilleszkedjek a helyi társadalomba, kell egy székely ruha. Elballagtam az üzletbe, amely viseletek varrásával foglalkozik, és elmondtam, hogy szeretnék egy igazi, valódi, teljes székely öltözetet. Felcsíkit, színeset, mert „bele vagyok szeretve”, ahogy itt mondják. A bolttulajdonos rám nézett és azt mondta: „Én ismerem magát, látom minden nap a városi tévében, maga mondja a híreket. Tudom, hogy
maga az a Csonka-Magyarországról ideköltözött fehérnép. Csíkszeredai akart lenni, az is lett, akkor hordja a szeredai viseletet.
Az pedig piros-fekete. Ezt vagyok hajlandó megvarrni magának”. Rosszul esett, mai fejjel azt gondolom, akkor kellett volna kifordulni az üzletből, de immá’... (lehet, tudják, hogy folytatódik Székelyföldön a mondás. Nem írom le, mert nem szép, ámdebár találó).
Kölcsön felcsíki ruhában
Na, de elkészült a székelyruhám, elmentem érte, és felpróbáltam az üzletben. Azt az érzést, amíg élek, nem felejtem el! Már egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen színű. Azt már leírtam többször, hogy székelynek születni kell, az genetika, de székelyföldivé válni lehetséges. Ezt éreztem akkor, ott, a boltban, hogy most váltam igazán székelyföldivé.
A premier
Közelgett az Ezer székely leány napja, ami a székely viselet ünnepe. Televíziósként mennem kellett forgatni, gondoltam, itt az idő, hogy felavassam a saját ruhámat. Az első próbatétel akkor következett, amikor reggel elkezdtem kivasalni a fehér alkatrészeket, vagyis az alsószoknyát, a kötényt és az inget. Én nem es tudom hány órát bajlódtam vele, de nem ment pár perc alatt, az biztos. Jó lett volna kikeményíteni, mondták később az asszonyok. Valahogy
a keményítés nem volt eddig a háztartási to do listámon, de rá kellett jönnöm, ha a budapesti steril életem után fel akarok zárkózni a csíki menethez, meg kell nyissam a YouTube-ot és keményítési leckéket kell vegyek.
A második próbatétel akkor jött el, amikor a kivételesen meleg, júliusi 30 fokban fel kellett gyalogolni a Somlyó hegyére az alsórokolyás, vastag szőttes szoknyában, inges-mellényes, több rétegű felső öltözetben. Ismerik a mondást, idén a nyár Csíkban egy szép szombati napra esett. Na, pont ez volt az a szombat. Hát mit mondjak? A teljes székely öltözet nem egy könnyű, lenge, kánikulai viselet. Olyan meleg, hogy még az is megfordul a fejedben, nem hogy a harisnyát, de még a bugyigót is eldobod a somlyói, meredek, bokrokkal szegélyezett út mentén.
Ezer Székely Leány Napja /fotó: Ádám Gyula
De felértünk valahogy, bennem pedig hatalmas volt az izgalom, hogy a barátok, ismerősök mit szólnak, hogy székelyruhában érkeztem. S jót szóltak.
Akadt, aki azt mondta, számára megható, hogy az ő szülőföldje ennyire fontos nekem, hogy saját székelyruhát varrattam,
nem elégedtem meg a kölcsönzéssel. Tehát nemhogy nem néztek rám ferde szemmel, hanem úgy éreztem, még jobban befogadtak. Immár valóban székelyföldi lettem.
A nap végére
Aztán persze elékerült a már 40 foknak érződő hőségben a székely köményes meg a kicsit erősebb vegyítésre sikerült kokojza pálinka, s a nap végére a mellény már kigombolódott, az alsószoknya pedig hetykén s huncutul kilógott a szőttes alól, ami bizonyára nem komilfó, de bár örüljünk, hogy rajtunk maradt.
Hazaérvén megnyugvással vettem le a viseletet, és azt éreztem, tagja lettem egy összetartó közösségnek.
De azért a gyönyörű, csíkos felcsíki szoknyáért még mindig fáj a szívem. Már semmiért nem adnám a saját, fekete-piros ruhámat, de ha egyszer ott fog lógni a fogason a fekete-piros mellett egy valódi felcsíki, asszem, akkor simul majd ki a lelkivilágom.
Kiemelt kép: Borbáth Katalin /A képen a szerző Petrás Máriával készít interjút
