A szülés félelme

Anna könnyedén lóbálta kis sporttáskáját maga mellett; lassan, de határozott léptekkel haladt a kórház irányába. Kellemes ősz volt, a nap lágyan simogatta az arcát, és ő elégedett békességben lépkedett egy új élet felé. Egyik kezét a hasán tartotta, mintegy védelmező mozdulatként, s időnként körkörösen simított rajta, mintha jelezné a bentlakónak, hogy itt van. A kórház elé érve fölnézett a negyedik emeletre és mosolygott. – Onnan már ketten jövünk el – gondolta, és egy pillanatra kereste magában a félelmet, amiről minduntalan kérdezték az elmúlt napokba. Nyomát sem találta. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin szeptemberi számában jelent meg.)

Az orvos úgy látta jónak, hogy egy héttel a szülés tervezett időpontja előtt legyen  szem előtt: kicsi a medencéje, a biztonság érdekében jobb, ha itt van, indokolta óvatosságát. Anna biztonságérzetét megerősítette ez a gondoskodás. Az elmúlt fél évét amúgy is felkészüléssel töltötte, sokat volt egyedül, gondolataiba merülten. És ahogy növekedett a babája, úgy nőtt az öröme is ebben az állapotban.

A lánynak nem voltak nagy igényei, nem panaszkodott, csak várt. A kórteremben még öt kismama feküdt, ő volt a legfiatalabb. Úgy is beszéltek az osztályon vele, kissé lekezelő modorban. 

Harmadnapja volt a kórházban, mikor villanyoltás körül érezte, hogy elkezdődött, enyhe fájdalmat, feszülést érzett a hasa alján. Megvizsgálták, de visszaküldték aludni azzal, hogy itt még nem lesz semmi, maradjon nyugton. Pár óra múlva már kezdett nehezen viselhetővé válni a fájdalom, felkelt és az ágyak között sétált, de zavarta a többieket, ezért kiment a folyosóra és ott rótta tovább a köröket. Időnként megállt és összegörnyedt a fájdalomtól. Hajnalodott, mire úgy döntöttek, hogy átviszik a vajúdóba, ahol még ketten szülni készültek. 

Anna következő tizenkét órája az ismeretlen hasító fájdalom mellett a félelem, szégyenérzet és kiszolgáltatottság érzéseivel egészült ki. Utóbbiakat a környezet táplálta. – Amikor csinálták, biztos nem ordított így!

– szólt rá az egyik nővér. Anna végül erejét veszítve, egy kis orvosi rásegítéssel szülte meg gyermekét. Csodálatos, könnyű, lebegő pillanat volt, mikor felemelték és megmutatták a lányát. 

Kapcsolódó

    A következő napok együttlétének gyönyörűségét csak a körülmények törték meg – reggelente a folyosón visszhangzó rendelet: Sorakozó, pinamosás! Vagy a türelmetlen útbaigazítások, erőszakos kézmozdulatok kíséretében – De anyuka! Tessék benyomni a szájába, tolja be és tartsa ott addig, amíg kell! A maga gyermeke, nem látja, hogy éhes?! Anna szótlanul hallgatta a megjegyzéseket, lassan minden korábbi magabiztossága, amit hónapok alatt gyűjtött, szertefoszlott. 

    Megalázottsága sok évvel később alakult haraggá, majd csendesedett egy rossz emlékké. Rossz emlékké az, ami a nő életének legszentebb eseménye lehet.  

    Anna története több, régebbi megélés összegyúrásából született. De ez is a mi történetünk, bár reméljük, ennek már nincs helye mai világunkban. Vagy ha előfordul, elég bátrak vagyunk a visszautasításához. Szülésről, a nő döntéseit befolyásoló tényezőkről beszélünk ebben a lapszámban, de mutatjuk az élet naposabb oldalát is.  

    Kiemelt kép: Shutterstock