Nehezen kötök új barátságokat, mert ebben a közegben nekem rendkívül fontos a bizalom és az őszinteség. Mert mi, nők (remélem, általánosíthatok), a barátságokban feloldódunk, az érzelmeinket kiterítjük, a feldolgozandó eseményeket megosztjuk. És ez a környezet segít abban, hogy egyszer talán a féltve őrzött, szégyenkezős történeteink már nem okoznak befeszülést a hátunkban, vállainkon, görcsöt a gyomrunkban.
Történeteink, melyek formálnak, erősítenek vagy gyengítenek, lázadót vagy megalkuvót faragnak belőlünk. És történeteink árnyalják véleményünket is. Ez a személyes valóságunk, amiről vitatkozni lehet, de ítélkezni fölötte? Nem hiszem.
A nők napjáról gondolkodva a barátaim, beszélgetéseink jutottak eszembe, és a történeteink, melyeket a férfiak is alakítottak. A nőnapi gesztusokhoz való, sokszor szélsőséges viszonyulásunk miatt még együttérzésem is támadt. Na nem minden férfi iránt. De vannak, akik mások bűneit cipelik, mondhatni másodlagos áldozatai az agresszoroknak. Őket megbánthatjuk, amikor tiltakozunk a virág ellen, amikor általánosítunk egy jelenségről, amikor ott is keressük a hátsó szándékot, ahol esetleg tényleg figyelmesség van.
Ez a hajlam bennem is megvan. Eddigi életem első felét erőszakos környezetben éltem, a második felében annak felszámolására törekedtem. Így azt is mondhatom, az agresszió mindig része volt az életemnek.
Ambivalens érzések kerítenek hatalmukba a férfi, nő, virág összekapcsolásakor. Régen történt, de meghatározó. Volt egy agresszor mostohaapám, gyerekként és fiatalként nálunk természetes jelenség volt a fizikai és verbális bántalmazás. Volt minden, szétvert lakás, vér, gyújtogatás, rendőr, bámészkodó szomszédok a lépcsőházból. És tehetetlenség. Gyűlölet. Megbocsátás. Újrakezdés. Ezentúl minden másképp lesz. Többet soha. Ez volt az utolsó. És mi (gyerekek) láthatatlanok voltunk ebben a történetben. A halálával ért véget az életünknek ez a szakasza.
Még élt, amikor megszültem a fiamat, és egy hatalmas csokor virággal látogatott meg a kórházban. Igazi nagyapai örömmel érkezett. Néztem a virágot, és rendezgettem az érzéseimet.
Örültem az örömének, ugyanakkor szégyelltem, hogy ezt érzem. A jó embert akartam látni, lefagyasztani a múltat, mert az fájdalmas.
Jóval később értettem meg szakemberek segítségével, hogy a jegeléssel én is belefagyok a múltba. Ma azt mondanám, vissza kellett volna utasítani azt a csokor virágot, de hol van az már.
Sokszor szélmalomharcnak tűnik a családon belüli erőszak felszámolása. Történeteink minden nap és egész évben zajlanak. Ha közülük nyilvánosságra kerül néhány, bár széleskörű együttérzést vált ki, de a múltat átírni, vagy az éppen erőszakos jelenből
az áldozatot kimenekíteni nagyon nehéz. Azért is, mert az agresszorok többnyire láthatatlanok maradnak. Vagy azért, mert a környezet nem tudja, hogyan járjon el
ezekben a helyzetekben. Vagy mert csak egy névtelen történet marad. Egy szomorú novella.
Médiaorgánumok időről időre előveszik a témát, képviselők, szervezetek próbálnak tenni a családon belüli erőszak megszüntetéséért. De kell ehhez a társadalmi akarat is, a sajnálat nem elég. Meggyőződésem, ha a legtöbben egyebet nem is, de annyit tehetünk, hogy beszélgetünk erről gyerekeinkkel, hátha ők nem ismétlik meg a mi hibáinkat. Én megtettem.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
