Aztán egy nagyon szép riportra bukkanok, ahol négy különböző generációjú anyuka mesél az anyaságról, a gyereknevelés örömeiről, buktatóiról. Meghatóan szép történetek, megérintik a lelkemet. Talán nem is tudatosodik bennem, meg sem fogalmazom magamnak sem, de valahogy zsigerileg mégis érzem, hogy
azzal, hogy az anyaság élménye kimaradt az én életemből, szegényebb vagyok, mint amilyen lehetnék.
És az is meglehetősen sovány vigasz, hogy nem az én döntésem miatt.
Később egy nagyon kedves ismerősöm bejegyzését hozza elő a Facebook, aki elvesztette egyetlen fiatal felnőtt gyermekét, és azt fájlalja, hogy ő már se nem gyermek, se nem anya. Ekkor azért elmorzsolok egy könnycseppet a szemem sarkában. És hiába nem kellene-, vagy nem akarok a témával foglalkozni, olyan húrok pendülnek meg bennem, és olyan szomorúan szólnak, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni.
Azon kezdek el gondolkodni - kövezzenek meg érte -, hogy
vajon, kinek nehezebb a helyzete?
Az anyának, aki elvesztette egy szem gyermekét, vagy a nőnek, aki sosem élhette át-, nem tapasztalhatta meg az anyaság felemelő érzését, amiről csak hallja nőtársaitól, hogy az élet legszebb ajándéka, legcsodálatosabb élménye. Mérlegelek, vitatkozom magammal, érvelek pro és kontra. Úgy érzem, nőtársam mégiscsak szerencsésebb, mert átélhette a babavárás csodálatos hónapjait, a szülés szakralitását, amikor a Fennvalóval együttműködve egy
új életet teremthetett, érezhette kisbabája semmihez sem fogható illatát, magához ölelhette a kis tehetetlen-, meleg testecskét,
amely teljes mértékben tőle függött. Gondoskodhatott róla, szoptathatta, babusgathatta, összebújhatott vele, csodálhatta a csillagokat szemecskéiben, varázsszavakat súghattak egymás fülébe, láthatta felcseperedni gyermekét, felnőtté válni, családot alapítani, örvendezhetett az unokáinak, akikkel gyermeke megajándékozta, büszke lehetett rá.
Engem megfosztott az élet mindattól az örömtől, amelyben nőtársam évtizedekig lubickolhatott.
Ugyanakkor úgy érzem, ő mégiscsak szerencsétlenebb, mint én, amiért át kellett élnie egyetlen gyermeke elveszítését. Hogy mit érezhetett? Afelől nincs kétségem, hogy akkora fájdalmat, amire nincsenek szavak. Nem szeretnék az ő helyében lenni. Mert úgy gondolom, hogy talán nehezebb lehet elveszíteni azt, ami egyszer a miénk volt és boldoggá tett, mint olyan dolog miatt búslakodni, ami sose volt a miénk.
Anyák…
Ismerős anyák arcai villannak fel lelki szemeim előtt. Elsőként Édesanyám arcát látom. A kedves, puha arcot, amelyet olyan jó volt puszilgatni, és amelyet már majd’ másfél évtizede nélkülözök.
Hányszor lehetett ő is büszke ránk, gyermekeire, s hány álmatlan éjszakája lehetett miattunk!
Nagymamáim napszítta-, ráncos arcát látom, akik a háború borzalmai közepette, elképzelhetetlenül nehéz körülmények között nevelték gyermekeiket Emberré.
Barátnőim, rokonaim, ismerőseim arcát idézem fel. Látom szemeikben a fáradtságot egy beteg gyerek mellett átvirrasztott éjszaka után, az örömöt a sikeresen vizsgázó egyetemista-, a büszkeséget külföldön szép karriert befutott fiú-, a féltést a kezelhetetlen kamasz-, az aggódást az útkereső pályakezdő fiatal miatt. Anyák... akik boldogan és büszkén mesélnek gyermekeik életéről, sikereiről, teljesítményeiről, vagy
szavak nélkül is látható rajtuk, hogy majd szétfeszíti a büszkeség csemetéjük miatt.
És látok szomorú, könnyes szemű anyákat, akik gyermekeik félrecsúszott élete miatt keseregnek, anyákat, akik öregségükre magukra maradva, a múlt örömeibe kapaszkodva próbálják mentegetni gyermekeiket. Boldog, büszke és összetört szívű anyákat is látok. Mert úgy lehet, hogy
az anyák - életük során - megjárják a menny legfényesebb-, de ugyanakkor a pokol legsötétebb és legmélyebb bugyrait is.
Bizonyára jól rendezte a Teremtő ezt az életet. Mindenkire tett keresztet. Kire könnyebbet, kire nehezebbet, de épp akkorát, amekkorát el tud viselni. És adott melléje erőt, reményt, örömöket is, pont annyit, amennyivel vinni tudjuk. És hiszem, hogy azoknak az anyáknak is, akik elvesztették gyermekeiket, ad pont annyi erőt, hogy ép ésszel kibírják, és el tudják viselni ezt a veszteséget.
Hosszas töprengés és önmagammal folytatott beszélgetés után - személyes tapasztalatok híján is - úgy gondolom, hogy a női élet legszebb, ugyanakkor bizonyára a legnehezebb feladata az anyaság.
Isten éltesse hát az Anyákat! És nem csak anyák napján.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Köszönjük, hogy voltál nekünk!
Varázslatos idővel köszöntött be a május. Az ég szikrázó kékjével, a virágba boruló fákkal elbűvölő díszletet biztosított a kettős ünnephez. Az idén egy napra esett a munka ünnepe és az anyák napja. Mintha ezt a jeles eseményt szeretné kihangsúlyozni a természet a színek, illatok, hangok eszement tobzódásával, mintegy varázsütésre érkezett meg a leggyönyörűbb tavasz.
