Ezek a mai fiatalok tényleg másak, sokan közülük nagy érzelmi tudatossággal-, érzékenységgel rendelkeznek, és láthatatlan radarjaikkal érzékelik környezetük érzelmi rezdüléseit, feszültségeit. Több olyan serdülő keres meg, akik ezzel a mondattal indítanak: most nem magam miatt jöttem, Zsuzsa néni, hanem édesanyám, szüleim miatt. És ezután következik az élethelyzetek ezer variációja.
Van, aki tanácstalannak érzi magát és szenved, mert látja anyját egyre inkább elhalványulni, megkeseredni, kiégni a saját életéből. Morcos, kötekedő, semmi nem elég jó, a köztük lévő kapcsolat már csak rosszkedvű zsörtölődésben merül ki. Látja rajta, hogy
örömtelen, teszi a dolgát, mos, főz, takarít, dolgozik, de szinte semmi időt nem fordít a saját örömeire, kikapcsolódásra.
Van, aki az alkohol rabja, és egyre inkább süllyed bele az örvénybe. Látja a gyermek és tehetetlen: mit szóljon, hogy mondja? Csak az üres üvegekre bukkan rá, és némán eltakarítja. Aztán egy kirobbanó veszekedésre toppan haza, amikor már ordít a két szülő, hogy legyen vége, nem lehet ezt bírni, nem is igaz, egy kicsi lazítás nekem is jár, holnap leteszem, esküszöm leteszem. Csak az a holnap valahogy még nem jött el…
Ezek a fiatalok inkább elmennek otthonról, hogy ne lássák.
Vagy beteg a szülő - testi vagy lelki -, de nem, nem megy ő orvoshoz, minek? Még kiderül, hogy rákos, így legalább nem tudja, nem bántja, mert ha menni kell, úgyis menni kell… A citromos fokhagyma, a kamilla tea s a pálinka bevált a szomszédnál is.
Pszichológushoz?! - hát, ő nem bolond.
Van, amikor a két szülő közötti megromlott kapcsolat feszültsége őrli fel a gyermeket. Az ajtón belépve tapintani lehet az irritáltságot, indulatot. Menekülnek, ahogy tudnak, szobájukat kulcsra zárva: eltűnni, nem látni, nem hallani. Néha üvölteni kéne, mondják, vagy üvöltik is: váljatok már el, meghasad a szívem, de ennek valahogy már legyen vége!
Mint két elítélt, akik lakás-zárkájukban töltik a letöltendő éveket, „amíg felnőnek a gyermekek”.
Ezek a fiatalok gyakran megfogalmazzák, hogy ők, ha nagyok lesznek, nem látják értelmét a házasságnak, gyermekvállalásnak: minek? Egy rabság, lemondások sora, a teljes bizonytalanba minek szülni, né, mi lesz a nagy szerelemből is…
„Mit tehetek én, a gyermek, mert már nem bírom, tanárnéni…”- és sírnak, sokat sírnak.
Ilyenkor azt szeretném, ha a szülő látná ezt a fájdalmat, ami elönti ezt a fiatalt, ezt az aggódást, reménytelenséget. Mivel varázspálcám nincsen, csak arra tudom bátorítani őket, hogy ebből a szenvedésből mutassanak meg valamennyit a szülőnek, mondják el egy csendesebb pillanatban, vagy írják meg levélben. Abban reménykedem, hogy ha a szülőnek fontos a gyermeke, akkor elég fontos lesz majd ő is önmagának, hogy lépjen, változtasson önmaga érdekében és közvetve, gyermekéért.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Mérgező anyák
Karácsony Benő a „Napos oldal” cίmű regényében ίrta, hogy a „lét ajándékok s nem büntetések sorozata”. Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha ezen elv szerint nevelkednénk, élnénk. Ehelyett a társadalom nagy része már gyerekkorában olyan érzelmi terhek, elvárások gyűrűjében szocializálódik, ahol természetes alapnak veszi az állandó szenvedés, a konfliktusos közeg, a lelkiismeret-furdalás és más negatίv érzelmi töltetek létformáit…
