Gyakran hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a munka jelent mindent az életünkben, legalábbis egy karrierista és felelősségteljes munkavállaló életében meghatározóan nagy jelentőséggel bír a munkája, valamint az azzal járó ingerek, amelyeket nehéz elkülöníteni a munkaidő lejárta után a magánélettől. Mindezek mellett
fontosnak tartom azokat az értékeket, amelyeket a munkahely képvisel,
és nem kizárólag a cégpolitkára gondolok, hanem arra, amit a cég működése, tevékenysége során a közvetlen környezet lát vagy tapasztal, legyen szó közös együttműködés során szerzett benyomásokról vagy csak egyszerű véleménynyilvánításról. Csaknem tízéves munkaviszonnyal a hátam mögött - amely szinte azonnal az egyetemi alapképzés elvégzése után kezdődött - őszintén kijelenthetem, hogy rengeteg érzés, tapasztalat, jó és rossz élmények jellemezték az elmúlt egy évtizedet, amihez pedig kétség sem fér, hogy ez az időszak,
a húszas éveim tettek azzá, aki mára lettem: egy munkáját valószínűleg túlságosan lelkiismeretesen végző közgazdász.
Egy fiatal nő, aki néhány hete felismerte magában azt a reményvesztett érzést - talán csalódottságot is -, amely leginkább a fentebb említett értékekkel való már nem teljes azonosulást jelenti.
Szilaghi Emőke
Ennek hatására tökéletesen felszínre kerültek az elmúlt időszak alatt felgyűlt sérelmek, hiszen sokunknak volt már része abban, hogy más aratja le annak a fáradságos munkának a babérjait, amit saját magunk tettünk le arra a bizonyos asztalra.
Meglehetősen embert próbáló állapot, amikor egy pályakezdő, tapasztalattal még nem rendelkező fiatal minden lehetőséget szeretne megragadni,
nem voltam ezzel én sem másképp. Mert az egyetem elvégzését igazoló oklevél még egyáltalán nem jelentette a kikövezett, egyenes utat egy jól működő multinál betölthető közgazdászi pozícióra, és akkor még számításba sem vettem a jó szerencsét, mert arra is szükség van bőven, hogy megtaláljuk álmaink munkáját. Úgy érzem, én szerencsés voltam, de ez a szerencse csak egy belépőt jelentett, mert aztán helyt kellett állnom, és annak már semmi köze nem volt a szerencséhez.
A kezdeti munkavégzés, a rengeteg új inger, az új feladatok elsajátítása, valamint az ezzel kéz a kézben járó sikerélmény szinte szó szerint röptetett,
ami aztán társult az én olykor már túlságosan is lelkiismeretes magatartásommal. Akkor már az érzelmeimet is belevittem abba, amit csinálok, anélkül, hogy ezt egyáltalán észrevettem volna. Úgy érzem, hogy mindez egyáltalán nem elítélendő, sőt, talán nekem is sokat adott azzal kapcsolatban, hogy megtapasztaljam, mire vagyok képes, mennyire tudok teljesíteni sűrű időszakokban. Amikor azonban a feladatok megsokszorozódása párosult a mások munkájának az elvégzésével - azon kívül, hogy automatikusan bővítette a munkaköri leírásomat - huzamosabb idő után nemcsak megterhelő volt, hanem lelkileg is kimerítő lett. Mindezek ellenére, még ez az állapot is tartható ideig-óráig, de eljött az a pont, amikor nekem is be kellett látnom, hogy lehet,
a kiégés szakadékának peremén lavírozom.
Sokak szerint a kiégés nem más, mint egyszerű lustaság vagy munkaundor, miközben erről szó sincs. Személyes tapasztalataim szerint az, hogy mindezt felismertem önmagamban, már a folyamat a része, aminek kizárólag két végkimenetele lehet. Első opció az azonnali felmondás lehetősége, nos ez nálam egyáltalán nem vehető számításba, de
mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik könnyen tudtak és mertek váltani.
Ezen embertársaim soha nem foglalkoztak a “mit gondolnak majd mások” és “kinek mi lesz a véleménye rólam” kezdetű felvetésekkel. Talán a társadalomnak ez a része él igazán a döntés meghozatalának valós jogával, a saját maguk előtérbe helyezésével, minden mással szemben. A második opció pedig a munkához való viszonyulás megváltoztatása lenne:
amikor már nem tesszük bele szívünket, lelkünket, hanem csak egyszerűen és tárgyilagosan elvégezzük a munkaidő alatt megoldható feladatokat.
Nos, ez egy olyan személynek, mint jómagam, aki eddig teljes odaadással létezett a munkájában, egyet jelentene a megsemmisüléssel. Így aztán, kedves olvasó, jogosan merül fel benned a kérdés, hogy akkor mégis mi értelme így mindennek?
Amikor egy új munkahely ötletének felvetése során mérlegelnem kell, elég sok tényezőt számításba kell vennem: a változással járó frusztráló érzést, ami sokak számára elkerülhetetlen, az új légkört és munkaközösséget, a beilleszkedés kezdeti nehézségeit, és azt is górcső alá kell vennem, hogy az anyagiak tekintetében nem biztos, hogy jobbra számíthatok, legalábbis a próbaidő hónapjaiban, miközben azokat a fránya számlákat és lakáshitelt ugyanúgy fizetni kell. És
ha az ember lánya ( fia) nehezen vált, akkor bizony, száz érvet is fel tud sorolni, hogy miért is nem tud vagy nem akar váltani.
Ráadásul még meg sem említettem azokat az embereket, azt a szűkebb társaságot, akikkel szívesen dolgozom együtt, akik miatt még a legnehezebb napok is valamiért jól telnek, és minden bizonnyal hiányoznának az életemből. De akkor mégis mi a teendő ? Ehhez szükségem lenne egy jól bevált módszerre, valamiféle megoldásra, talán egy arany középútra, mert szörnyen nehéz dönteni, hogy egy ilyen útvesztőben mi lenne a helyes lépés.
Merre tovább, ha egyáltalán tovább kell lépnem?
Vagy mi az, amiben fejlődnöm kell önmagamhoz képest, hogy ezt az elkötelezettséget soha ne kellene megbánnom? Mert feladnom csak akkor érdemes, amikor már a munka többet vesz ki belőlem, mint amennyit ad. Akárhogyan is, de csak lennie kell egy harmadik lehetőségnek, amit saját magamban kell felfedeznem ahhoz, hogy a rám bízott feladatokat felelősségteljesen és az általam eddig nyújtott minőségben elvégezhessem úgy, hogy közben önmagamat sem zsigerelem ki, mert a körhinta csak forog tovább, és én nem akarok kiszállni. Lehet, ehhez még szükségem lesz életbölcsességre, az előttem álló évek tapasztalataira, hogy az egyensúlyt megtaláljam és megtartsam, azt hiszem, ennek a gyakorlati szintjén vagyok most, melynek végkimenetelét még nem tudom, de bárhogyan is lesz, állok elébe.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Egy másik világjárvány: a kiégés
A kiégés-szindróma (vagy burnout) minden becslés szerint sokkal többünket érint, mint hinnénk. Kutatások szerint az orvosok, ápolók szinte fele, a pedagógusoknak, civil szervezetekben dolgozóknak körülbelül kétharmada lehet érintett, de bármelyik szakmában előfordulhat. Az Egészségügyi Világszervezet 2019-ben hivatalosan is betegségnek nyilvánította. Dr. Antalka Ágota, a téma erdélyi kutatója úgy látja, a probléma elterjedtsége az életstílusunk és az emberi kapcsolatok minőségének általános romlásával fü
