A digitális kor megkönnyítette az információhoz való hozzáférést, de mi ennek az ára? Nekünk, szülőknek is adott a lehetőség, hogy teljes sötétben maradjunk, de az is, hogy tudomásunk legyen arról, mit csinál a gyerek az online térben.
Döntéshelyzetekben vagyunk életünk szinte minden pillanatában, és gyakorlatilag ezeknek csak töredéke tudatosul, mint döntési, választási helyzet. Ezen a hétvégén azonban tudatosan választhatunk: kik képviseljenek bennünket a következő négy évben.
Felelősség – még felnőttként is súlyos tartalmat tulajdonítunk pusztán a kifejezésnek is, hiszen bizonyos szintű lelki érettséget társítunk hozzá. Hogyan lehet ezt a felelősségtudatot kialakítani gyermekkorban? Mi az, amit elvárhatunk a kicsiktől? Hogyan tanítsuk nekik, ami néha nekünk is akadozva megy? Kosután Laura iskolai tanácsadóval, családterapeutával jártuk körül a témát, a felnőtt egyéniségét, gyermekével való kapcsolatát alapul véve közelítettük meg ezt a megosztó kérdést. (Cikkünk a Nőileg maga
Csaknem tízéves munkaviszonnyal a hátam mögött - amely szinte azonnal az egyetemi alapképzés elvégzése után kezdődött - őszintén kijelenthetem, hogy ez az időszak, a húszas éveim tettek azzá, aki mára lettem: egy munkáját valószínűleg túlságosan lelkiismeretesen végző közgazdász. Néhány hete azonban felismertem magamban a reményvesztettséget... Fiatal vendégszerzőnk vívódásai kiégésről és reményvesztettségről, a továbblépés szükségességéről és bénító félelmeiről.
Megjelenésük óta a gyerekek életének szerves részét képezik a rajzfilmek. Néhány évtizeddel ezelőtt még könnyű volt határt szabni a képernyőzésnek, az internet és az okostelefonok térhódításával azonban minden megváltozott.
Jegenyefára mászni nehéz feladat. Karcsú, hosszú törzsén csak azok tudnak felkúszni, akik igazán jó formában vannak. Mint az egészséges gyermekek. Amilyenek mi is voltunk. A fákon fészkelő madarak titokzatossága növelte mászó kedvünket. Megtalálni egy fészket a lombkoronában, maga volt a kinyilatkoztatás édes pillanata.
Ballagási beszédek százai szólnak a „nagybetűs” életbe kilépő fiatalokhoz ezekben a napokban. Már gyermekkoromban is elgondolkodtatott, hogy is van ez? Az az élet, amit egy gyermek vagy kamasz él, az még nem az igazi? Nem elég komoly? Van egy pillanat, amikortól minden érvényesebbé válik? Életünk minden napja a miénk, benne személyiség- és jellemformáló nagy- és kisbetűs pillanatokkal. Van, akivel annyi „nagybetűs” esemény történik kamaszkoráig, amennyi mással egy hosszú élet során sem. De mégis, előre t
Kérjél bocsánatot! Szinte nincsen olyan nap, hogy ez a mondat ne hangzana el óvodákban, iskolákban, játszótereken, edzéseken és otthonainkban. A bocsánatkérés rendkívül fontos lépés akkor, ha valakit sérelem ért, a kapcsolat helyreállítása azonban nem csak ezen múlik. Egy gondolkodás és beleérzés nélkül odavetett „bocsi!” romboló hatású, akárcsak az, amelyikre rákényszerítjük a gyermeket. Bocsánatot kérni a legfontosabb szociális készségek egyike, ám ha nem tanítjuk meg rá helyesen a gyermekeinket, konfl
Alulírott, vállaltam, ország-világ előtt, teljes meggyőződéssel, hogy a két, általam kihordott és megszült gyermeket tisztességes körülmények között felnevelem. A fogadalom időpontjában még nem voltam Facebook-felhasználó. Sem egyéb közösségi oldal tagja. Na, jó, talán Iwiwes voltam. Zilmann Zsuzsi tapasztalatai az okostelefonos gyermeknevelés kusza világáról.
Oltani vagy nem oltani? – ez most a legfőbb kérdés a közösségi médiában, és napi gyakorisággal ugrik egymás torkának a két komment-tábor. Miklós Csongor pszichológus Facebook-oldalán összegezte, mit gondol a témáról. Bejegyzését változtatás nélkül közöljük. Az októberi nyomtatott Nőileg magazinban pedig bővebben írunk a Facebook valóságáról.
A közösség mint megtartó erő – sokat hallottuk már ezt, talán ezen a vidéken, de miért ne, másutt is érthetik ezt a mondatot, illetve mindenki saját tapasztalásai szerint értelmezheti. Két összetevős az egész: közösség plusz megtartó erő. Hogy mi a közösség? – a család is az, de az osztálytársak is, a munkatársak is egy-egy közösség tagjai, magyarán, akik együtt élünk, dolgozunk. És egymáshoz tartozunk biológiai kötelék okán vagy mert azonosak a céljaink, vagy esetleg önként, hogy támogassuk egymást, tör
Anyává válni gyerekként az egyik legellentmondásosabb érzés, tapasztalat lehet. Rengeteg minden változik nagyon kevés idő alatt, és ezt nehezen vészeli át egy serdülő lány, akit ebben az élethelyzetben a társadalom – még mindig sok esetben – elítél.
Lassan kikopik a szótárunkból a középkorú kifejezés, az öregséghez való viszonyunk is alaposan megváltozott. Pedig a biológia maradt, viszont a különböző életkorok „tartalma”, megélése és megítélése módosult.
Amióta divatossá vált a Házasság Hetét ünnepelni, volt néhány próbálkozásom arra nézve, hogy a saját és a gyülekezetemben élő házasságok minőségén egy leheletnyit javítsak. Egyházam nevében? Isten nevében? A magam nevében? – végül is egyre megy.
Kerek egy hónap múlva indulunk a néptánccsoporttal a már hagyománnyá vált nyári turnéra, Magyarországra. Persze látogatunk múzeumot és helyi látványosságokat is, de a szabadidőnk nagy részét
A januári nagy elhatározások, tervezések, újrakezdések súlya után az év második hónapja már egy jóval könnyedebb hangvételű, lazább hangulatú hónap.
Ül velem szemben egy harmincas évei elején járó nő. Szeme riadt, szinte horgonyt vet a tekintetembe, hangja hol tőle idegenül határozott, hol bensőségesen megtört. Pánikrohamok gyötrik, egyre erősebbek és gyakoribbak, már dolgozni sem tud, fél egyedül.
Mintha csak előírás volna, hogy az őszi színkavalkád lejártával a tavaszi kikeletig búcsúzni kéne a színes ruháktól is. Így aztán végképp teljes a kép. Ha nem volna elég színtelen, letargikus amúgy is minden.
Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, a kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!
Ha meglenne mindenünk, nem kellene havat lapátolnunk télen. Hiszen arra is lenne ember. Ha minden is meglenne, akkor sem lenne meg minden. Kisember elmélkedései nagy télben.
Mindannyiunknak van legalább egy zsigerből adott válasza a fenti kérdésre. Amilyen szűrőn keresztül értelmezzük a világ történéseit, olyan megfejtést „teszünk ki az asztalra”.
Hétfő reggel van. Besüt a nap az ablakon. Lefőzök egy kávét. Leülök a laptop elé. Megnyitom a vágóprogramot. Egész hétvégén ezt vártam: dolgozhassak.
Az év legszomorúbb hónapja a január. Így, hogy az ünnepek elmúltak, az ember üresebb marad lélekben: már rég elmúlt a szeretet ünnepe, a szobából a fenyőt levittük a kukába, a szilveszteri mulatozás és durrogtatás hangja is oda...
A mai ember így gondolkodik: nekem ne szabja meg életem ritmusát a természet, tudom én anélkül is, mi a dolgom. Alkalmazásokból tudakolja az időjárást, ugyanazokat a zöldségeket fogyasztja minden évszakban, teából csak a filterest ismeri.
Hogyan vált a csapat iránti szeretet életük részévé? Milyen élményeket szereztek idegenbeli túrákon? És mit üzennének azoknak a nőknek, akik még csak gondolkodnak azon, hogy kilátogassanak egy meccsre? Erről mesélt Katalin és Piroska.
A stílus számomra a szabadságról szól. Éppen ezért nem szeretem a „szabály” szót használni. Mégis vannak bizonyos öltözködési trükkök, amelyek ismerete nem korlátoz, hanem segít — mint egy titkos összetevő a kedvenc receptedben.
Hover Zsolt református lelkész, feleségével és két lányával mesébe illő parókiában laknak. Az egyedi papilak minden zuga őket tükrözi: a hagyományok és a történelem szeretetét egy kis kreativitással, praktikusággal fűszerezték meg.
„Csíkuhelyi” kolléganőnket ismerve, ezt a hozzáállást vártuk tőle, noha mindig „patentül” látjuk, mindig alkalomhoz illően öltözve. Az olvasás szeretete visszaköszön a kiegészítőin, olvasott nő ruhatárát turkáltuk, „péterbeás” darabokat találtunk benne.
Bár így, az év elején nehéz megbecsülni, hogy mely trendek lesznek legnépszerűbbek az elkövetkező hónapokban, azt már látni, hogy a dizájnerek mivel készültek idénre.
Nem egyszerű a nagyérdemű előtt lemosni az évetizedekig személyes páncélként szolgáló sminket. Nekem elhihetitek. Bizalmi lépés ez.
Látod magad előtt azt az ötéves kislányt, aki édesanyja magassarkújában billeg, fodros szoknyában pörögve csodálja magát a tükörben? Eszébe sem jut azon töprengeni, hogy a súlya az ötévesek átlaga alatt vagy fölött van-e.