Úgy gondolom, hogy az életmódváltás általában nem történik külső nyomásra, hanem igen erős belső motiváció szükséges ahhoz, hogy megszülessen az elhatározás, és azt tettek is kövessék.
Évek óta hallottam, olvastam az egészséges táplálkozás, a mozgás egészségre gyakorolt hatásáról, ennek fontosságáról. És ahogy hallottam, úgy le is pergett rólam, illetve megmaradt az elmélet, a „jó lenne, ha…” szintjén. Amíg fiatal az ember, viszonylag egészséges, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a rossz szokásain, helytelen életmódján változtatni próbáljon (itt most magamról beszélek).
Mivel nagyon gyors az anyagcserém, nem vagyok hízásra hajlamos, rendkívül
jó étvággyal tudtam magamba dönteni számolatlanul a kalóriákat, lehetőleg egészségtelen ételekből: fehér kenyér, cukros sütemények, olajban sült ételek, hús hússal, füstölve, az sem baj, ha jó zsíros, kocsonya, szalonna minden mennyiségben, kevés zöldség, szinte semmi gyümölcs. Egyszerűen nem kívántam.
Olykor én magam is elborzadtam azon a hatalmas mennyiségen, amit képes voltam megenni, nevetve vettem tudomásul a „jó neked, nem látszik rajtad!” irigykedő pillantásokat, és elégedetten nyugtáztam, hogy tényleg jó nekem. Barátaim körében már anekdotaszámba ment, hogy este, egy bőséges vacsora után az volt a legrosszabb rémálmom, hogy nem adnak ennem.
A vízivásra az utóbbi években próbáltam odafigyelni, de legtöbbször a nap végén csalódottan vettem tudomásul, hogy „ma sem jött össze a két liter folyadék”.
A mozgás néhány éve az életem része lett, közel két évtizedig naponta jártam konditerembe, aztán az utóbbi négy évben ezt a mozgásformát felváltotta a kutyámmal való többórás séta, barangolás a természetben.
Amikor néhány plusz kiló felszaladt rám, többször is belevágtam különböző egészséges-életmód projektekbe, végül néhány hónap múlva, amikor a kilók lementek, szép lassan visszatértem az évtizedek alatt megszokott rossz táplálkozási szokásaimhoz.
Aztán
az évek múlásával szép lassan jelentkeztek ilyen-olyan tünetek, amikről az elején tudomást sem vettem, mindaddig, amíg nem okoztak olyan problémákat, amiket már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Több éve szenvedek krónikus hörghurutban, ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy ősztől tavaszig folyamatosan köhögök. Október, november táján összeszedek valami jó kis vírust, egyre erősebben köhögök, majd néhány hét, hónap után ez annyira elviselhetetlen lesz, (bedurran a hörgőm), hogy orvos, antibiotikum, kórház nélkül nem úszom/úsztam meg az utóbbi 6–7 évet.
Ezen kívül jó néhány éve (a változó kor kezdete óta biztos) ahányszor vérnyomást mértek nálam, mindig magas volt az érték. Édesanyám 66 éves korában szívinfarktusban halt meg a kezeletlen magas vérnyomása következtében, ezért fokozottan veszélyeztetett vagyok, úgy tűnik, ezt a hajlamot én is örököltem. Azonban ezzel sem törődtem túlzottan eddig (fiatalság bolondság).
Nemrégiben az én drága férjem meglepett egy vérnyomásmérővel, s ha már volt ilyen, hát „ne porosodjon hiába” alapon elkezdtem mérni a vérnyomásomat.
Reggel és este ébredés és lefekvés után, nagyjából azonos időben és körülmények között. A mért értékeket lejegyeztem egy táblázatba. Majd döbbenten vettem észre, hogy 20-ból 15 alkalommal magas a vérnyomásom. Azon voltam, hogy három havi mért vérnyomás értékkel elmegyek a családorvoshoz, hogy írjon már fel valami pirulát (mert ugyebár a doktor úr minden bajra tud orvosságot).
Közben pedig ismét annyira felerősödött a köhögésem, hogy azon is kezdtem agyalni, hogy a jelenlegi kovidos körülmények között hol és hogyan tudnék eljutni egy szakorvoshoz, aki segítene rajtam némi kis antibiotikummal.
Na, ekkor jött el nálam az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy: eddig, s ne tovább! Valamit
tennem kell nekem is a saját egészségem érdekében, nem várhatom mindig kívülről a megoldást.
Így történt, hogy kezdtem utána olvasni, hogy a vérnyomás szabályozásának legkíméletesebb és gyakorlatilag egyetlen gyógyszer nélküli módja az életmódváltás: egészséges táplálkozás, mozgás.
Nosza, mondom magamnak, akkor mielőtt elmennék a családorvoshoz a pirulákért, akkor előtte még egy utolsó próbát teszek ezzel is.
Közel egy hónapja teljesen kihagytam a fehér lisztet az étrendemből, a cukrot sztíviára cseréltem, drasztikusan lecsökkentettem a sófogyasztást, megnöveltem a zöldfűszerek használatát, rengeteg nyers, párolt zöldséget eszem, gyümölcsöt, tojást, sovány húsokat és tejtermékeket, olajas magvakat, hidegen sajtolt olajat használok, este 7 után nem eszem. Melegített citromos vizet iszom, fahéjas gyömbérteát néhány csészével, amibe pár csepp rozmaring kivonatot is teszek (értágító hatású) és kivétel nélkül minden nap legkevesebb két liter folyadékot megiszom.
És most jön az, ami miatt mindezt leírom. Az egészséges életmód-projektem első napjától kezdve tökéletes a vérnyomásom. Húszból kétszer volt egy kicsit magasabb, az okokat még vizsgálom (gyanúba keveredett néhány farsangi fánk is, amiknek nem tudtam ellenállni).
A családom (a férjemet kivéve) kissé ajkbiggyesztve sajnálkozik, hogy „azért úgy sem lehet élni, hogy állandóan számolod a kalóriákat”. De, jelentem, lehet. Mert nem kell állandóan számolni.
Néhány hét után már kapásból tudom, hogy a gyakrabban fogyasztott ételeknek mennyi a kalóriaértékük, a naponta terítékre kerülő salátáimnak egyszer kellett kiszámolnom, az nagyjából változatlan. Sokkal kevesebb macerával jár, mint ahogy képzeltem, hogy járni fog. A főzési idő lényegesen lerövidült, mert mindent nyersen, vagy alig párolva, sütőben sülve eszem, nagyon élvezem, hogy új, különleges ételeket próbálhatok ki, a kreativitásomat is kiélhetem, miközben sokkal több az energiám, mint eddig bármikor. Mosolyog a lelkem minden étkezésnél, mert azt érzem, hogy ma is tettem valamit az egészségemért (placebó hatás!).
És minden hetedik nap bűnöző napot tartok. Ekkor egy kicsit többet, vagy olyan ételeket is eszem, amik nem kifejezetten egészségesek (mert mazochista fakír azért nem lettem).
Ja! És nem köhögök! Köhécselek, de nem durrant be a hörgőm, és nem szedtem antibiotikumot (igaz, párhuzamosan kétnaponta inhalálok is). És jövő héten itt a tavasz!
Hogy mindezt miért meséltem most el? Eszembe jutott, hogy néhány éve egy trénerképző tanfolyamon vettem részt. A vizsgamunka az volt a képzés végén, hogy meg kellett valamiről győzni a hallgatóságot. Én a sport fontosságát választottam, mert akkor már több mint egy évtizede naponta sportoltam, úgy gondoltam, hogy saját tapasztalataimat hitelesen tudom átadni. Az előadást úgy fejeztem be, hogy másnap reggel várom a kedves hallgatókat tornaruhában az iskola konditermébe egy közös sportolásra. Jó poénnak tűnt az amúgy sok humorral átszőtt előadásom végére.
Én lepődtem meg a legjobban, amikor másnap reggel kilenc órakor annyian voltunk a konditeremben, hogy alig fértünk.
Hátha a jó példa most is ragadós! Egy próbát megér!
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
