Nem – mondja a kisgyerek, és a szülő szemöldöke összeugrik, szeme kikerekedik, villámokat szór, vagy jön a megtorlás, a megvonás.
Nem – mondja a kisiskolás, és a szülő gyakran háborog, a tanár méltatlankodik, panaszkodik, tán büntet.
Nem – így a kamasz, a szülő pedig hüledezik, csalódott, lehet, hogy büntet.
Felnőtt korunkra eljuthatunk arra a következtetésre, hogy a nem válasz sok esetben nem kifizetődő. Nem mondunk nemet a kollégának, a főnöknek, nehogy azt gondolják, hogy nem lehet bennünket semmire megkérni, pedig csak azért bólintunk, mert félünk, hogy elveszítjük a munkánkat.
Nem mondunk nemet a barátnak, mert félünk, hogy emiatt majd hanyagolni fog, elfordul tőlünk.
Úgy tűnik, az introvertáltak nagyobb veszélyben vannak, ha a nemet mondás kutyaszorítójába kerülnek, állítják pszichológus szakemberek. Kényelmetlen a nemet mondás számukra, vívódnak, hallgatnak, aztán vagy kibújik a szög a zsákból, vagy nem, valahogy túléli, teljesíti, amire megkérték.
Márpedig meg kell tanulni nemet mondani arra, ami érzésünk szerint nincs rendben, rosszul vagyunk tőle – egyszóval ne akarjunk magunkon erőszakot elkövetni.
Azt mondják az okosak, ha tudsz nemet mondani egy kérésre, amivel nem értesz egyet, vagy mert nem tudsz azonosulni vele, akkor tudsz önazonos lenni. Léteznek praktikái a nemet mondásnak, és ha ezeket gyakorlod, konstruktív önkifejező eszközöd lehet. Ilyenekkel lehet megoldásra jutni, mint: időt kérve a válaszra, diplomatikus nemmel, azaz nem rávágni a kérésre a nem szócskát, hanem megmagyarázni a kitérést, illetve a kérést, és ne a személyt utasítsd vissza. És mindösszesen: engedjük el az elszalasztott lehetőség fantáziáját. A mi lett volna, ha igent mondok, zsákutca. Nemet mondtam, tehát ebből a pozícióból kell tovább szőni a dolgainkat. Biztosan emlékeztek, hogy 30 évvel ezelőtt még az volt az elvárás, hogy amint oktatási intézménybe kerülünk, onnantól kezdve következetesen igent kell mondani: az óvó néninek, tanító néninek, igazgatónak, csoportvezetőnek stb. Nem volt kérdés, hogy akarsz-e pionír lenni, akarsz-e osztagvezető lenni.
Ha akartál létezni, nehéz volt a nemmel győzni. Aztán ledobtuk a láncot, de az igen maradt, fogat összeszorítva is, mert lételemünkké vált, hogy igent illik mondani,
különben mit szól a szomszéd, mit szól a kolléga, a főnök, hogy én nem akarok valamiben részt venni. És vissza is tértem az elejére. Stílszerűen így zárhatom a gondolatmenetet: ne kifele élj, mondj igent magadra, és mondj nemet, ami ezzel szembe megy.
Kiemelt képünk illusztáricó: Shutterstock
korábban írtuk
Belső béke: Hogy jóleső csend legyen bennünk
Seneca a belső békéről szóló értekezésében a görög euthymia szóval ίrja le a nyugalmat s lelkünk egyenletes működését. Ennek feltételeként a tisztánlátást határozza meg. Ahhoz, hogy a belső béke állapotát fenn tudjuk tartani, azt kell éreznünk, hogy az életünk alapvetően jó irányba tart. A saját belső békénk akkor érhető el, ha „kitartóan siklunk előre hajónk fedélzetén, itt-ott természetesen korrigálunk a pályánkon, de nem hallgatunk a zavaró szirének hangjára, akik a zátonyok felé terelnének minket” –
