Ebben a nagy összevisszaságban, ebben az enyhén szólva is eltúlzott káoszban, hogy mit szabad, mit nem, mivel teszel jót, mivel ártasz, mit főzöl, honnan vásárolsz be a főzéshez, milyen ergonomikus eszközt rendelsz, mit olvasol, mit mesélsz fejből, mit nem, mibe öltözteted, mennyit fürdeted, milyen ovit, sulit választasz, milyen játékot veszel, táncolni küldjed vagy lovagolni, mikor kezdje el ezeket, mivel csorbítod az önértékelését, mivel növeled, egyáltalán mit mondasz előtte és mit nem, pozitív fegyelmezést alkamazol, vagy csak azt, ami zsigerből jön, hogy fejleszted, egyáltalán kell-e fejleszteni, vagy majd úgyis meglátod, miből lesz a cserebogár, lásson-e képernyőt, legyen-e telefonja, vagy majd ráér, ha sikerült az érettségije… rettenetesen ki lehet merülni.
vagy mintha egy nagy globális falu osztogatná kérve-kéretlenül a nevelési tanácsokat, hogy befrusztráljon, és összenyomjon az érzés: vajon megtettél mindent és megvettél mindent a gyereked kiegyensúlyozott, boldog gyerekkoráért és a biztonságos kötődéséért?
L. születése óta teljesen abbahagytam a nevelési cikkek olvasgatását. P. születésénél nyilván mindent elolvastam, mert szükségem volt térképre, iránytűre, hogy elinduljak ezen sok a zsákutcát és jó sok szépséget, meg nehéz szintkülönbséget rejtegető úton. Két éven belül azonban azt éreztem, telítődtem, és csak mostanában jöttem rá, hogy észrevétlenül, akaratom ellenére is mennyire a hatása alá kerültem a sok nevelési tutinak.
A te szavaiddal kezdődik a gyereked élettörténete, de ha valami nem sikerül, nem lehet kiradírozni, mint egy félresikerült betűt. Esetleg felülírni! Na, azt lehet, csak ott a radírral semmire nem mész, sőt egy extrákkal felszerelt tolltartóval sem. Oda sokkal több kell: például önmagad egyre alaposabb ismerete, és elég hamar rájössz, mekkora meglepetése is vagy saját magadnak. Akkora, de akkora, hogy nyugodtan be is csomagolhatod magad saját magadnak karácsonyra, aztán hol örülsz neki, hol nem.
Szóval, mennyivel jobb és könnyebb lenne, ha a világ egy megtartó egységes közösséggé redukálódna, és azonos, szeretetteljes értékrend alapján nevelnénk a gyerekeket, nagy odafigyeléssel. Nyilván ez elég fikció ízű, de
Csak persze előtte, vagy legalább folyamatában nem árt lecsendesedni és feltérképezni, hogy te tulajdonképpen hogy is gondolod, hogyan tudsz önazonos maradni ebben a féktelen zajban, ahol minden önálló gondolatod és döntésed megkérdőjelezni látszik. Meg itt ez a kapcsolódás téma is. „Gyertek hozzánk!” Erre jön a válasz: „ez a hét elég zsúfolt, de hátha jövő héten. Beszélünk!” És ha ezt mondjuk egy első trimeszterben levő barátnődnek mondtad, lehet, hogy kívánhatsz neki könnyű szülést is, mert semmi garancia nincs arra, hogy a következő hónapokban látjátok majd egymást. Nyilván, ez nem törvényszerű, de azért jól fel kell venni a harcot az idővel, hogy egy nullra vezessen a kapcsolódás.
Apropó idő és jó idő! Épp eljött az idei nap-éjegyenlőség, és mintha arra hívna, hogy a téli, ködös, hamar sötétedésre hajlamos bizonytalan gondolatok helyét átvegyék a friss hajtások. A fény most egyenlő a sötéttel, de ez utóbbiból napról napra kevesebb marad. „Süt a nap, menjünk le a napocskához!” – mondta L. is valamelyik nap. Engem roppant biztat már az is, hogy lekerülnek lassan a plusz rétegek, mert
A tavaszi nap mintha rendet csinálna, mint egy jóságos tündér, akinek a kútjában, ha megmosod az arcod, letisztulnak a nehezebb gondolatok is. Mintha az újévi fogadalmaknak is inkább most lenne itt az ideje! Most, amikor tényleg érzed is, hogy van kitartásod, erőd. Akár arra is, hogy magasról tegyél arra, mit hogy kell aszerint a nevelési elv szerint, amire végül befizettél.
Amióta a lányok megszülettek, az a három kívánságom, hogy a lehető legjobb édesanyjuk legyek. Ez tényleg mindenben az első, de nem tudok mindig előírás szerint viselkedni. P. például mostanában minden délben, amikor érte megyek az oviba, megkérdi: „milyen meglepetést hoztál?” Ez egy játék. Vittem már ölelést, puszit, kedvenc macit, kedvenc mesét, de nyalókát nem, pedig az eredeti kérdés tudom, valami édességre vonatkozott… Tiltott időben a tiltott gyümölcs iránti vágyakozásra.
Ma, ezen a szép tavaszi napon annyira besűrösödött a reggel és a délelőtt, hogy amikor L. délben semmilyen körülmények között nem akart együttműködni, hirtelen úgy éreztem, elfogyott minden eszközöm, fáradtnál is fáradtabb vagyok, úgyhogy bementem az első üzletbe nyalókát venni. Délben. Ebéd és alvás előtt. Első ilyen eset volt,
A sejtmagjaim még a cukorkánál is jobban tiltakoztak egy kiadós, jól kiborulós hiszti ellen.
L. ennek az újdonságnak megörülve megállapította, „ez nem harapós”, azaz ezt nyalogatni kell, harapni nem lehet. P. is roppant örült, és tudom, hogy megérti, ebből nem lesz rendszer. Jó érzés volt az is, hogy önmagam felé se voltam harapós miatta. Bármennyi türelemmel vagyunk felvértezve, el-eljön az a pont, amikor bele kell férjenek kilengések, meg hasonló szabálysértések. Ez amúgy jó nagy szerencse, és emlékeztet arra, hogy a gyereknevelés nem gépiesen előírt cselekedetek összessége, hanem egy nagyon is emberi folyamat, rengeteg változóval. És emlékeztet arra is, hogy ebben a csodálatos, virágozni készülő évszakban akár játszhatunk is. Maffiázhatunk: amikor elalszik a globális falu, felébred a fény... Felébred az igazi önmagad.
korábban írtuk
Mesés harmónia, több száz éves házak
Nem mindennapi ez a porta, már abból a szempontból sem, hogy valójában nem is egy, hanem két régi, romos házat vásárolt meg és újíttatott fel a Németországból két gyermekükkel hazatelepülő Szabó Előd és Bíborka.
