A siker kifejezés az egyének és csoportok társadalmi státuszát jellemzi a társadalomban, de jelentése a közéleti és tudományos diskurzus folyamatos rekonstrukciós folyamatainak van kitéve. Az, hogy kit neveznek sikeresnek, gyorsan változik, változhat, főleg az olyan átmeneti társadalmakban, mint a posztszocialista országok. Ebben az összefüggésben a szociológusok az életkort, a társadalmi sikert vagy kudarcot befolyásoló egyik tényezőként határozták meg. Többnyire értékeli az egyéni teljesítményt és a társadalmunkon belüli társadalmi státuszt. Általában a nők a sikert inkább az élet egyensúlya és a kapcsolatok alapján határozzák meg, míg a férfiak inkább az anyagi sikerre összpontosítanak. De a meghatározás eltérései életkortól, személyiségtől és korábbi tapasztalatoktól is függhetnek.
Sikeresnek lenni azt is jelenti, hogy valaki kitűnik a közvetlen környezetéből, a közegből, ahol él, a szűkebb-tágabb közösségéből.
Ehhez bátorságra van szükség, mivel ez a kiemelkedés ellentmond annak a társadalmi csoporton belüli húzóerőnek, ami a bizonyos fokú azonosságot, az egymáshoz való hasonlóságot diktálja. Mindaddig, amíg valaki az átlagos- és az elvárt határain belül marad, jól be tud olvadni, tud integrálódni, és minden egyénnek ez a célja, hogy egy számára komfortos csoportba beolvadjon.
A beolvadás bódítóan kényelmes, miközben a kiemelkedés a bűntudatérzést váltja ki.
Egyes kutatók szerint a siker és a kudarc hasonlóan veszélyes. Ha sikerül, szembe kell nézni a bűntudattal, ha pedig nem sikerül, a kudarccal kell farkasszemet nézni. Ha sikert ér el az egyén valamiben, természetes emberi hajlamként jelentkezik a bűntudat megtapasztalása. De miért érzi magát bűnösnek valaki, aki szakmájában valami nagyszerűt valósított meg, anyagilag valami többet ért el? Evolúciós szemszögből való megközelítés szerint ösztönösen hat ránk, hogy a falka keretein belül maradjunk.
Egészséges bűntudat vs egészségtelen bűntudat
Az egészséges bűntudat egy társadalmi konstrukció, amely segít alkalmazkodni a civil társadalomhoz, és az egészséges működés normális része. Ezért, amikor olyasmit teszünk, ami nincs összhangban értékeinkkel, bűntudatot tapasztalunk. Ez a bűntudat arra késztet bennünket, hogy helyesbítsünk, és visszatérjünk a normális, alkalmazkodó élethez. Ugyanakkor
a posztszocialista társadalmakban van egyfajta még hangsúlyosabb törekvés az egyformaságra. Mert aki kitűnik, annak előbb-utóbb baja lesz.
És van egyfajta közösségi rosszalló tekintet a túlzott siker iránt, mivel a siker gyanús. Ha meggazdagodik valaki, vagyis anyagilag sikeres lesz, valószínűleg nem tisztességes úton szerezte. Ha szakmájában sikeres, akkor biztosan befolyásos barátai vannak, azok segítették. Ha magánéletében sikeres, akkor biztos, otthon azért valami bibi mégis van. Ez az össztársadalmi bizalmatlanság, amelyet valószínű az fémjelez, hogy nálunk itthon úgysem lehet semmit csinálni. És ha valaki sikeres, azt külföldön kellett hogy megalapozza. Pénzt, tudást, sikert. Valószínű még sok időnek kell eltelnie, hogy a sikerhez való társadalmi viszonyulás is változzon, alakuljon.
Barabási Albert László a sikerről azt mondja, hogy nem az egyénről, nem a teljesítményről, hanem mindig a közösségről szól. Hogy mit látnak, mit ítélnek meg sikernek.
Tehát nem elég a teljesítmény. Viszont, ha nincs teljesítmény, akkor hosszú távon siker sem lesz. Rövid időre lehet, látjuk a közösségi médiában, hogy ideig-óráig sikeres lehet lenni nulla- vagy csekély teljesítménnyel is, viszont hosszú távon már nem. Ugyanakkor a sikert a hálózatok is meghatározzák: kik ismernek, kik látnak rá munkánkra, kik figyelnek oda ránk. Emellett Barabási szerint valahogy úgy működnek az emberi közösségek, hogy az egyéni teljesítményt díjazzák akkor is, ha amögött csapatmunka rejlik. Hányszor hallgatjuk végig Oscar-díjátadáson, hogy köszönet a stábnak, rendezőnek, mindenkinek, viszont mégiscsak a színész lesz híres és sikeres. Így előfordul, hogy egy csapatban nem az kapja az elismerést, aki a legjobban megdolgozott azért, hanem az, aki már előtte is ismert volt, már előtte is híresebb és sikeresebb volt. Barabási Albert László A képlet című könyvének számomra a legfájdalmasabb üzenete az volt, hogy aki 30 éves kora előtt nem tesz le valami nagyot a tudomány asztalára, az már nem is fog. Van azonban egy biztató hír is:
ha kitartunk, a siker bármikor utolérhet, és ez a kitartás az, ami végül elvezet a sikerhez.
És csak jusson eszünkbe Edith Éva Eger, aki nagymamakorban vált híressé és sikeressé.
Hogy egyénileg az ember mitől érzi magát sikeresnek? Ez egyéntől, közösségtől, életkortól, egyéni helyzettől és sok mindentől függ. Én személy szerint a kérdésre felemásan tudok válaszolni.
Sikeresnek lenni szerintem annyit jelent, mint megvalósítani azt, amit megálmodunk magunknak.
Így én nem igazán érzem magam sikeresnek, mert a szakmai mércék és mutatók szerint a nemzetközi szakmai közegben nem tudtam magas citációs indexet (kutatók eredményességének mérésére szolgáló szám, amely azt jelöli, hány publikációjukra hivatkoztak más kutatók – szerk. megj.) produkálni, nem sikerült magas impakt faktorú (tudományos folyóiratok színvonalát jelző mérőszám – szerk. megj.) folyóiratoknál publikálnom, nem hívtak meg neves egyetemekre vendégelőadónak, nem lettem docens vagy professzor, pedig sokan pályatársaim, kollégáim ezeket már kipipálták. Azonban részben sikeresnek érzem magam: szakmai céljaim közé tartozott mindig, hogy a szűkebb tudományterületemet népszerűsítsem, azok közé a kutatók közé tartozom, akik hétköznapi nyelvre szeretik lefordítani a tudományos eredményeket, azok hasznát, fontosságát, és ezáltal a szakterületem ismertebbé vált. A szakmai részén túl viszont sikeresnek tartom magam, mert mindig egy szép magánéletre vágytam, amelyben terem és lehetőségem van azokra a dolgokra, amelyekhez kedvem, elvihatottságom, érzékem vagy tehetségem van.
A siker mindig nagyon sok összetevőnek a megfelelő elegye: az én apró sikereimhez a készségeim és képességeim mellett a szüleim, a férjem, a gyerekeim, a barátok, az inspiráló emberek és meghatározó élmények mind hozzájárultak.
Amikor nemrég panaszkodtam egy kedves ismerősömnek, hogy néhány velem egykorú vagy akár fiatalabb kolléga előrelépett, én úgy érzem, soha nem fogok, nem haladok sehová, azt válaszolta, hogy a gyermekeiddel mindig te sétálsz, te biciklizel.
És igen, az ember ha a saját mércéje szerint tud élni, az már siker. Számomra mindig sokkal fontosabb volt, hogy a gyermekeimnek olyan gyermekkort adjak, amilyet én kaptam a szüleimtől. És abban én legyek jelen, elérhető számukra, rugalmas, ne mások neveljék őket. Így összességében mégis a sikernek ez a szebb, ha nem is nagy elismerést és anyagi hasznot hozó része.
„Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon egy egészséges gyermekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás ez a siker” – vallom Ralph Waldo Emersonnal.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Nekik már mindent lehet – és épp ez számukra a riasztó
Ismerős a kapuzárási pánik, vagy az életközepi válság fogalma? Az életük derekán, 40–50-es éveikben járó emberekre jellemző a lehetőségek beszűkülése miatti szorongás, a valami drasztikusan újba kezdés iránti sóvárgás. Az elmúlt 10–15 évben azonban megjelent az ennek mintájára elnevezett, de egy-két generációval korábban megjelenő kapunyitási pánik.
