Amikor kislány voltam szülőfalum idősebb asszonyain keresztül betekintést nyertem egy jól strukturált feladatkörökkel ellátott világba. Nem vagyok én az a fajta, aki imádattal tekint a múltra, s megszépíti annak minden mozzanatát. De azt bizton állíthatom, hogy bár nem volt akkora kényelem, mint napjainkban, a mindennapok kiszámíthatóbbak voltak, ami nagymértékben csökkentette a stressz kialakulását.
Ma kényelmesebb, de sokkal stresszesebb életet élnek az asszonyok. Viszonyítási alapként hozom fel a mosást.
Ötven évvel ezelőtt a szennyes ruha kimosásának jól meghatározott ideje volt egy asszony életében. A hét egy bizonyos napjának egy bizonyos része erre a munkára volt szánva, mint ahogy meghatározott időt szántak a sütésnek, a kovászolásnak, és minden ismétlődő házimunkának, szem előtt tartva az évszakok váltakozásával változó feladatköröket.
Én a tavaszi és a nyári nagymosást szerettem a legjobban. A lágyan fúvó szellőt, a perzselő napot, azt a kényelmes tisztulási folyamatot, amely verőfényes reggel kezdődött, de a tűző déli napon már kicsúcsosodott abban, hogy a kimosott ruhák a szárítókötélen lebegtek, s délutánra teljesen megszáradtak.
Az őszi és a téli mosást nem szerettem. Beleesett az eső, száraz lapival töltötte meg a kiaggatott ruhákat a sokszor süvítő szél, vagy éppen csonttá fagyasztotta. Ez utóbbiban volt valami mókás. A megfagyott ruha úgy nézett ki, mint egy színházi díszlet.
Performens mosógépek és szárítógépek sokasága ma már kiiktatta a mindennapi diskurzusból a házimunkák királynőjét, a mosást.
És mégis. Figyelmetlenségből a színes ruha összevegyül a fehér ruhával, a gyapjúzokni a selyeminggel, s a tollúkabát viselhetetlenné válik egy centrifugás kicsavarás után.
Hogy lehet a legjobb feltételek mellett mégis elszúrni egy olyan banális házimunkát, mint a mosás? Hogy lehet az, hogy a mosáshoz minden adva van, mosógép, áram, víz, mosószer, és mégis összement gyapjúzokni, kivasalhatatlan selyeming és tépett kabát lesz az eredmény?
Hogy lehet az, hogy a mindennapi kényelmet segítő eszközök mégis stresszforrássá alakulnak, és tetemes kárt okoznak?
A válasz egyszerűnek tűnik. Nem jól döntöttem, nem figyeltem oda, amikor a folyamatot elindítottam.
Nem jó hőfokra, nem jó fordulatra állítottam a gépet, nem figyeltem oda, amikor a ruhákat a gépbe tettem. Máshol járt az eszem.
Félúton vagyok gyermekeim alap- és középfokú iskoláztatását illetően. Már alig várom, hogy vége legyen ennek az időszaknak. Hogy ne legyek többé dühös, frusztrált, stresszes, amikor rágondolok a mi tanügyi rendszerünkre. Hogy ne fájjon a szívem, amikor sorra bezárják a vidéki iskolákat. Hogy ne sajnáljam a szegény tanárokat, akiktől elvárjuk, hogy harminc diákot neveljenek napi nyolc órában. Hogy ne sajnáljam a diákokat, akik hiába járnak heti harmincöt órában iskolába, mégis pótórákat kell vegyenek, hogy rendesen abszolváljanak, érettségizzenek, ne adj Isten felvételizzenek.
Pedig úgy tűnik, minden adva van, ami ahhoz kell, hogy boldog tanárok, diákok és szülők közösen kövezzék ki az utat egy újabb generációnak.
Mi az, amit a tanügyi rendszert működtetők figyelmen kívül hagynak? Mi az, amire a folyamat elején kellene jobban figyelni, hogy a folyamat eredménye jó legyen?
A selymet nem mossuk harminc fok fölött, mert összerücskösödik. Egy osztály diáksága sem kellene harminc főből, hanem tizenötből álljon, hogy a tanár minden diákra figyelhessen, s ne rücskösödjön időnap előtt.
A gyapjúzoknit jobb, ha kézzel mosod, de ha mégis beteszed a gépbe, ne centrifugáld, mert összemegy. Jobb lenne a kis diákoknak saját lakóhelyükön járni ki az elemi osztályokat, mintsem kora reggel feltenni őket egy iskolabuszra, délben lerángatni, öt falut velük körbejáratni mire hazaérnek, nem mellesleg buszt és sofőrt fizetni. Mert a tanító fizetésére sajnálja a pénzt a rendszer.
Szeretnék minden héten néhány meghatározott órát az életemben, amikor csak mosok.
Nem mosok, és még tíz másik dolgot csinálok. Szeretnék odafigyelni a selyemre, a gyapjúra és a pamutra. Szeretném megóvni a túlcentrifugálásnál a diákokat és tanárokat. Szeretném megmenteni a vidéki iskolákat. Olyan közösségeket szeretnék, ahol figyelnek egymásra az emberek.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Házimunka. Túrógyúrás.
Sok pásztort láttam már életemben. Valójában örökös társai voltak eddigi életemnek. Édesapám lelkipásztor lévén átszőtte életemet a jószág és a hívek pásztorolása. Végtelenszer hallottam a szófordulatot: maga is pásztor, én is az vagyok, csak maga lelkipásztor.
