Amikor kislány voltam, szülőfalum idősebb asszonyain keresztül betekintést nyertem egy jól strukturált feladatkörökkel ellátott világba. Nem vagyok én az a fajta, aki imádattal tekint a múltra, s megszépíti annak minden mozzanatát. De azt bizton állíthatom, hogy bár nem volt akkora kényelem, mint napjainkban, a mindennapok kiszámíthatóbbak voltak, ami nagymértékben csökkentette a stressz kialakulását.
Ötven évvel ezelőtt a szennyes ruha kimosásának jól meghatározott ideje volt egy asszony életében. A hét egy bizonyos napjának egy bizonyos része erre a munkára volt szánva, mint ahogy meghatározott időt szántak a sütésnek, a kovászolásnak és minden ismétlődő házimunkának, szem előtt tartva az évszakok váltakozásával változó feladatköröket.
Én a tavaszi és a nyári nagymosást szerettem a legjobban. A lágyan fúvó szellőt, a perzselő napot, azt a kényelmes tisztulási folyamatot, amely verőfényes reggel kezdődött, de a tűző déli napon már kicsúcsosodott abban, hogy a kimosott ruhák a szárítókötélen lebegtek, s délutánra teljesen megszáradtak. Az őszi és a téli mosást nem szerettem. Beleesett az eső, száraz lapival töltötte meg a kiaggatott ruhákat a sokszor süvítő szél, vagy éppen csonttá fagyasztotta. Ez utóbbiban volt valami mókás. A megfagyott ruha úgy nézett ki, mint egy színházi díszlet.
És mégis. Figyelmetlenségből a színes ruha összevegyül a fehér ruhával, a gyapjúzokni a selyeminggel, s a tollú kabát viselhetetlenné válik egy centrifugás kicsavarás után. Hogy lehet a legjobb feltételek mellett mégis elszúrni egy olyan banális házimunkát, mint a mosás?! Hogy lehet az, hogy a mosáshoz minden adva van, mosógép, áram, víz, mosószer, és mégis összement gyapjúzokni, kivasalhatatlan selyeming és tépett kabát lesz az eredmény?! Hogy lehet az, hogy a mindennapi kényelmet segítő eszközök mégis stresszforrássá alakulnak, és tetemes kárt okoznak?! A válasz egyszerűnek tűnik. Nem jól döntöttem, nem figyeltem oda, amikor a folyamatot elindítottam.
Félúton vagyok gyermekeim alap- és középfokú iskoláztatását illetően. Már alig várom, hogy vége legyen ennek az időszaknak. Hogy ne legyek többé dühös, frusztrált, stresszes, amikor a tanügyi rendszerünkre gondolok. Hogy ne fájjon a szívem, amikor sorra bezárják a vidéki iskolákat. Hogy ne sajnáljam a szegény tanárokat, akiktől elvárjuk, hogy harminc diákot neveljenek napi nyolc órában. Hogy ne sajnáljam a diákokat, akik hiába járnak heti harmincöt órában iskolába, mégis pótórákat kell venniük, hogy rendesen abszolváljanak, érettségizzenek, neadjisten felvételizzenek.
Mi az, amit a tanügyi rendszert működtetők figyelmen kívül hagynak? Mi az, amire a folyamat elején kellene jobban figyelni, hogy a folyamat eredménye jó legyen?
A selymet nem mossuk harminc fok fölött, mert összerücskösödik. Egy osztály diáksága sem harminc főből kellene, hogy álljon, hanem tizenötből, hogy a tanár minden diákra figyelhessen, s ne rücskösödjön időnap előtt. A gyapjúzoknit jobb, ha kézzel mosod, ha mégis beteszed a gépbe, ne centrifugáld, mert összemegy. Jobb lenne a kis diákoknak saját lakóhelyükön járni ki az elemi osztályokat, mintsem kora reggel feltenni őket egy iskolabuszra, délben lerángatni, öt falut velük körbejáratni, mire hazaérnek, nem mellesleg buszt és sofőrt fizetni. Mert a tanító fizetésére sajnálja a pénzt a rendszer.
Nem mosok, és még tíz másik dolgot csinálok. Szeretnék odafigyelni a selyemre, a gyapjúra és a pamutra. Szeretném megóvni a túlcentrifugálásnál a diákokat és tanárokat. Szeretném megmenteni a vidéki iskolákat. Olyan közösségeket szeretnék, ahol figyelnek egymásra az emberek.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Az egészséges hit táplál
Noha gyakran önti szavakba kritikai észrevételeit is a székelyföldi társadalmat illetően, a homoródszentpéteri lelkésznő szerint akinek egészséges a hite, azt semmilyen hatalom nem tudja eltántorítani az Isten- és emberszeretettől.
