Gyermekkoromban két pásztor lénye ivódott belém. Imre, akinek a családnevét apám nagyvonalúan Czibakra változtatta, beleélve magát P. Gulácsy Irén Fekete vőlegények című regényébe. Czibak a hűséges, életét is feláldozó barát, akinek a lelke, Tomori Páléhoz hasonlóan, tele van fájdalommal. Tudom, hogy ezek a nevek, Czibak Imre, Tomori Pál, legfönnebb a történészeknek jelentenek valamit, de az én gyermekkoromat meghatározták.
Amikor Imre, a tehénpásztor megjelent apámnál, rendszerint előadta gyermekkora kiemelkedő toposzait: olyan szegények voltak, hogy cipője nem volt, ezért amikor őszi napokon az apja kiparancsolta a csordát őrizni, ő gyermekként azt leste, hogy mikor melyik tehén pottyant, vagy vizel egyet, mert jéggé fagyott lábait a tehenek ürülékében melegítette fel. Ha panaszra állt volna a szája, az apja vette a nyolcfonatú ostort, és rásuhintott. Soha nem jártam utána, hogy ezek a történetek valósak-e, nem ismertem az apját sem, csak
az bosszantott, ami mindebből rám hárult, nevezetesen, hogy legyek hálás, mert nem tudom, hogy mi a szegénység.
A másik legendás pásztor juhász volt, akit Bagolynak neveztünk. Szavajárása volt, hogy „ne félj, nem esz meg a réztökű bagoly”. Ő az ideje nagy részét kinn töltötte az esztenán. Amikor meglátogattuk, épp zsendicét főzött, és mint a legfinomabb csemegét ajánlotta nekünk. Én csak egyfajta élelmet nem tudok a torkomon levinni, és az a tej. És hogy megegyem a meleg, összecsomókásodott és ráadásul édesített tejet, arról szó sem lehet. „Vigyen el a réztökű bagoly!” – vetette oda nekem.
Az esztenája tiszta volt, mindenki dicsérte, én mégis gyilkos tekintettel néztem rá. Nemcsak azért, mert utáltam a zsendicéjét, hanem mert a gyermekei mesélték, hogy ha szükség volt rá, akár az éjszaka kellős közepén is beküldte őket a faluba. „A sötéttől nem kell félni, nem esz meg a réztökű bagoly” – bátorította őket.
Valahányszor meghozzák az esztenáról a sajtot, ez a két pásztor-archetípus mindig eszembe jut. Vadság vegyül a bátorsággal, bátorság a kegyetlenséggel.
Felvágom arányos kockákra a kerek sajtot, és egy napig vízben áztatom, majd egy nagy gézvászonban egymásra helyezem a kockákat, és egy lapos kővel megnyomtatom úgy, hogy kicsit féloldalasan kicsorogjon belőle a savó. Aztán leőrölöm, sózom, és gyúrom. Addig kell gyúrni, amíg a só teljesen beleolvad. Időnként megkóstolom, majd csomagolom, és mehet a mélyhűtőbe. Most nem húzok párhuzamot a sajt és az életem között.
Nem merülök bele abba, hogy hányszor vagyok hasonlatos a sajthoz, amit mocskos esztenán, mocskos gézvászonban tartanak, hányszor érzem azt, hogy túl sok az oltó, a külső hatás, amitől nem hogy összeállna az életem, de ezer morzsára porlik.
Azt sem feszegetem, hogy milyen érzés, amikor kockára vágnak vélemények, vagy kőként nyomnak az elvárások, de még arról a jóleső érzésről sem írok, amikor kicsöpög belőlem előítéleteim savója. Nem fogom azt sem túltolni, hogy a só ízt ad az ételnek, mert azt már Jézus is megfogalmazta, hogy ti, emberek, vagytok a föld sója. Most csak felvillantom a döbbenetem. A nagyvárosok utcáin fekvő hajléktalanok váltanak ki belőlem ilyenfajta döbbenetet.
Az embertől döbbenek meg, aki annyira egyedül van, hogy nincs ahova lehajtsa a fejét. Az embertől, aki annyira lecsúszott, hogy minden emberi köteléke szétszakadt.
Időnként megjelennek a faluban az állattartó gazdák segítői. Csupasz és meglehetősen bántó egyszerűsítéssel, szolgáknak nevezzük őket, finomkodva pakulárnak, netán pásztornak. A gazda feleségek bőséges és finom ételt tesznek eléjük. Jóllakás után szeretnek beszélni, balladai történetek tárulnak fel. Az egyik soha nem ismerte szüleit, mint a népdalban, a rózsabokor volt a bölcsője. Árvaházba nem vitték. Aki megtalálta, felnevelte. A másik szülei egyetlen gyermeke volt, de mindenét elitta, és mindenkit elmart maga mellől. A harmadik úgy jött el a hegyek túlsó oldaláról, hogy a gazda kifizette helyette a kocsmában az egy év alatt összegyűlt fogyasztását.
Amikor a hipermarketek teniszpálya nagyságú standjáról leemelek egy sajtot, az emberi munkaerőt helyettesítő gépsorok jelennek meg előttem: a steril, de embert helyettesítő folyamat.
Amikor a túrót gyúrom, a kitagadott, magára hagyott, a társadalom pereméről bekukucskáló embert látom.
Tudom, én is lehetnék egy közülük. Ha beállna életembe néhány rossz irányú változás, ha az emberi viszonyaim megromlanának, csak idő kérdése lenne, hogy mikor süllyednék le, mikor sodródnék ki a peremre, és mikor maradnék végleg egyedül.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Házimunka. Málnaszedés.
Ha a mesebeli aranyhal azt kérdezné tőlem: mikor szeretném megállítani az időt, azt válaszolnám, hogy málnaéréskor. Legyen az aranyhal olyan okos és figyelmes, hogy lesse ki, mikor érik meg a málna, s akkor adjon heteket, hónapokat, hogy unalomig szedhessem és ehessem azt.
