Együtt kell élnünk azzal a tudattal, hogy vigasztalási szándékunk időnként kudarcot vall. De nem vallhatunk kudarcot az elmúlásról folytatott kommunikáció kapcsán - legalább családon belül, nem. Nem szabad hagyni a beszélgetést meghalni. Beszélni kell. Hallani a hangomat, megfogalmazni az érzéseimet és kimondani azokat, aztán leellenőrizni, vajon amit mondok, kifejezi-e azt, amit érzek?!
Az ember egy olyan lény, aki szavakba tudja önteni érzéseit, s ezáltal oldja a belső feszültséget, elűzi az aggodalmat, enyhíti a szorongást. A néma ember is beszél, jelekkel kommunikál, mutat, int, kifejezi mindazt, amit nem lehet bent tartani, mert szétfeszítené életét.
A beszéléshez biztonságos környezet kell, akkor van jó eredménye egy érzés elbeszélésének, ha biztonságban érezzük magunkat. Persze ki lehet kiabálni a nagyvilágnak is, hogy fáj az élet, fáj benne a sok elmúlás és veszteség, de nem hozza meg azt az eredményt, amit egy biztonságos környezetben megfogalmazott érzés meghoz.
Amikor nem tudok beszélni, akkor ordítok vagy sírok. Amikor nem tudok beszélni, akkor hallgatok. De a hallgatás visszafordíthatatlanul lefelé húz, magamba roskadok, lelkem mélyére roskadok, keresem a lelkem alját, de rájövök nincs annak alja, az végtelen, tehát végtelenül roskadok, ami összezavar.
A beszélgetés nem halhat meg, olyan az, mint a lélek, örökké él.
Beszélgetni kell az elmúlásról, az élet átadásáról, a veszteség feldolgozásáról. Mert ha nem tudunk beszélni ezekről a dolgokról, akkor olyan frusztrált kommentárokra vetemedünk, ami csak eltávolít minket egymástól, idegenné tesz, ellenséggé.
Nemrég temettük az oklándi lelkésztársunkat. Túl sok volt ez a temetés, mondja az egyik, olyan volt, mint egy pápáé, mondja a másik. Túl sok, igazi fejedelmi temetés, mondja a harmadik, nagy a felhajtás. Minek a felhajtás?! (Valójában az özvegy csak megpróbálta férje utolsó kívánságát-, és a szülők kívánságát is teljesíteni.)
Én pedig azt mondom, az idejekorán betoppant halál maga a tragédia, nem kell a temetési szertartás is az legyen. Minek a felhajtás, ha meghal valaki virágszál korában? Azért, mert nem a temetési szertartás túl sok, hanem a halálhoz vezető szenvedés hullámvölgyes útja. Nem az a sok, hogy egy temetés alkalmával időt adunk az özvegynek, az árváknak, a gyermeküket elvesztett szülőknek, hogy valahogy szavakba foglalják mindazt, ami lelkük mélyén viharzik, hanem az a sok, ahogy nem tudunk beszélni sem a saját elmúlásunkról, sem szeretteink végső útjáról.
Az a sok, ahogy egy temetés után évtizedeken keresztül hallgatunk, magunkba gyűjtjük a fájdalmat, a csalódást, az elmúlástól való rettegést, az a sok, ahogy nem tudjuk szavakba foglalni azt, ami életben tart, vagy ami megöl.
Ha képesek lennénk beszélni életünknek bár a felnőtt szakaszában arról, hogy miért élünk ezen a földön, és mit szeretnénk, hogy velünk tegyenek, amikor lelkünket visszaadjuk a Teremtőnek, nem lenne ennyi lelki sérült ember.
Nekem az a sok, amikor olyan temetésre kell mennem, ahol a családtagok nem tudnak beszélni, ahol látom, hogy a keserűségtől, a kíntól majd megőrülnek, de nem tudnak beszélni sem arról, hogy valaha szerettek, sem arról, hogy nem tudnak veszíteni.
Viszonylag sok temetőben nyugosznak halottaim. A kolozsvári Házsongárdi és Kismezői temetőben, a biharpüspöki és nagyváradi, a kobátfalvi felső temetőben és a homoródszentpéteri temetőben. Romantikus lánykoromban azt kértem, hogy ha meghalnék fiatalon, a Bánffy kriptánál lentebb nem akarnék temetkezni. Aztán jött a harcos mártír lélek vezette időszakom, amikor csakis kopjafát akartam síremléknek. Mostanában, Halottak Napján megmutatom gyermekeimnek, hogy milyen sírkövet szeretnék, ha úgy alakulna, hogy én nem tudnék gondoskodni arról. Faragott kő, tetejében egy szép virággal, olyan 19. század végi.
Beszéljetek. Beszéljünk. Az élet értelméről és az elmúlás terhéről.
Halottaink megérdemelnek annyit, hogy elsírassuk őket, hogy elbeszéljük a mindenható Istennek (legalább), hogy mennyire szerettük őket.
Én mindig az életre szavazok. Szeretném, ha soha senki nem lenne annyira elhagyatott és szomorú, hogy önként vessen véget az életének, szeretném kivenni az életet eldobó kézből a kötelet, az orvosságot, a mérget, szeretném megállítani a vonatot, magasra emelni a híd korlátját, kivenni a golyót a tárból. De nem tudom. Szeretném megtalálni a gyógyírt a gyógyíthatatlan betegségre, szeretném megőrizni mindenki egészségét legalább kilenc évtizedig. De nem tudom.
Csak annyit tudok, csak annyira vagyok képes, hogy mondom és újra mondom, suttogom és kiáltom, leírom, kinyomtatom, szétszórom a vallásos bölcsességet: Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. (5Mózes 30,15). És ezzel a bölcsességgel bízom abban, hogy az életet és a jót fogod választani.
Minél hosszabban élünk, annál többet temetünk. Tanuljunk meg beszélni, vagy szavak nélkül kommunikálni, életről, halálról, születésről, temetésről. A lényegről (is).
Kiemelt kép: Shutterstock
