Nézzük elsőként a szülők és gyermekek közti viszonyt. Ha nagyító alá vesszük, és észre is akarjuk venni, amit látunk, akkor megkövesedett szokásokat, kiüresedett íratlan szabályokat, szavakat, szólamokat fedezhetünk fel. Észre sem vesszük többnyire, hogy élünk velük, de ennek ellenére ezek képesek akár be is fagyasztani a jónak induló kapcsolatjobbító közeledési törekvéseinket, dermesztővé tudják tenni a hangulatot egy-egy konfliktus során.
Például, ha sokat használjuk a ne feleselj, ne pofázz, a gyermeknek hallgass a neve kifejezéseket. Ismerősek, ugye? Hallhattuk eleget mi is gyermekként – többnyire le is fagytunk tőle rendesen –, és még mindig nem mentek ki a divatból.
Pedig ha jobban megnézzük, ezekkel a szavakkal, az általuk közvetített elvárással, paranccsal tulajdonképpen megakadályozzuk, hogy:
– Jobban megismerjük a gyermek igényeit, érzéseit, elképzeléseit az adott helyzettel kapcsolatosan.
– Azt érezze a gyermek, hogy figyelnek rá, kíváncsiak rá, ami az őt érintő dolgokban (öltözködés, étkezés, barátok, pihenés, szórakozás, stb.) igazán nem egy elvetemült elvárás…
– Partnerként működjünk együtt egy probléma, egy konfliktus megoldásában.
– Megtanulja az utód, hogy hogyan kell asszertív módon kifejeznie a véleményét, kiállni az érdekei mellett, pedig erre a későbbiekben jócskán szüksége lesz. Ha nem próbálkozhat, mégis hogyan finomítson a technikáján?
Ehelyett inkább belefojtjuk a szót, elvágjuk a megnyilvánulás lehetőségeit egyszerűen annál az oknál fogva, hogy itt mifelénk ez a szokás, és aztán csodálkozunk, hogy a sok visszanyelt feszültség, sértettség, harag, megbántottság szorongásban, elutasításban, a viszony megromlásában, netán agresszióban próbál utat törni magának.
Nem furcsa a helyzet?
A felnőtt akár emelt hangon is kimondhatja, hogy adott helyzetben mi a baja, és ha a vele szemben álló gyermek ugyanezt szeretné tenni, akkor az ő performansza mindjárt megkapja a fentebb felsorolt címkéket, mármint hogy felesel és pofázik.
Ezzel máris torlaszokat, korlátokat emeltünk, amik csak akadályozzák a megértést, és a közös megoldás lehetőségét.
Másik megfoghatatlan kifejezés a tiszteletlenség. A minap egy kisgyerek azt mondta nekem, hogy tiszteletlen dolog felülni az asztalra. Megdöbbentem, hogy mennyiféle értelmezése lehet a kicsik fejében ennek a fogalomnak, attól függően, hogy a szüleiktől hogyan hallják. A felnőttek szeretik ezt mondani számos, számukra elutasított, kényelmetlen, tiltott vagy kellemetlen, kínos helyzetre, cselekedetre. Csakhogy ezek nagyvonalakban ahány szülő, annyiféle variáció, ezért így ebben a formában csak akadály a gyermek számára, hogy eligazodjon az elfogadott, kevésbé vagy nem elfogadott dolgok skáláján. Mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, hogy „engem zavar, ha felmászol az asztalra, mert ez az egyetlen bútorunk, amin együtt étkezhetünk”, és így máris nem ültetünk felesleges gátakat, homályos eligazodási pontokat a gyermekünk fejébe.
A tiszteletet egyébként ki kell érdemelni, és nem összetévesztendő a félelemmel, és nem feltétlenül kell leszállni az asztalról…
Vannak még ilyen, a szülők által előszeretettel alkalmazott címkék. Ajánlom, hogy próbáljuk ki nélkülük a kommunikációt, s majdnem biztos vagyok benne, hogy elkerülhető lesz a fagyos hangulat.
Folyt. köv.
Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent meg.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Érezd a ritmust! – A mai ember egyik nagy problémája az önmagától való elidegenedés
Életünk minden pillanata ritmusokba ágyazott. Már az anyaméhben érezzük édesanyánk szívverésének ritmusát. Ez az ismerős hangmintázat nyugalommal tölt el életünk korai éveiben, de a későbbiekben is szívesen hallgatunk olyan zenét, amelynek ritmusa a nyugalmi szívritmushoz hasonló.
