Érdemes alaposan átgondolni, hogy a családban hogyan viszonyultok a hibákhoz, a mulasztáshoz, az átmeneti sikertelenséghez. Hogy miért? Elöljáróban legyen elég csak ennyi: a kudarchoz, a hibázás lehetőségéhez való viszony nagyban befolyásolja, hogy hogyan áll majd a gyermek a kihívásokhoz, a teljesítményhez, és azt, hogy hogyan alakul az önbizalma.
Szerintem nincs szülő, aki ne szeretné a gyermekét kezdeményezőnek, önérvényesítőnek, magabiztosnak, empatikusnak, kiegyensúlyozottnak látni,
az ebbe az irányba vezető út viszont buktatókkal van tele, s a nevelési helyzetek közt bizony néha eltéved az ember.
Önvizsgálat ajánlott
Nem akarunk szigorúak lenni, de az az igazság, hogy ha a konfliktusaink, tévedéseink, vitáink esetén inkább a hibást keressük, mintsem a megoldást, ha önbizalmunk hadilábon áll, és gyakran meg akarunk felelni másoknak, továbbá, elég sokszor jelentkezik nálunk a bűntudat, akkor valószínű, hogy jobb, ha magunkon kezdjük a nevelést. Több legyet is ütünk egy csapásra: jobb lesz nekünk, jobb lesz a társunknak, és jobb lesz a gyerek(eink)nek is.
Hibázni emberi dolog?
Bár mondogatjuk, hogy tanulni lehet a hibákból, valahogy mégis sok családban az jön le a felnőttek reakcióiból, hogy hibázni, tévedni az valami rossz dolog. Vagy az, hogy aki hibát követ el, az rossz, nem szerethető, nem képes semmire, ügyetlen, stb. Ennek a légkörnek az egyik hátulütője, hogy ha egyébként is érzékenyebb a csemete, sérülhet az önértékelése, bátortalan, szorongó lesz, vagy az is lehet, hogy a túl gyakori hibáztatás miatt felgyűl benne a feszültség, aminek valahol aztán ki kell jönnie.
Már az oviban látni lehet, hogy van gyermek, aki többször is nekifog egy feladatnak, a másik végletet pedig az az apróság képviseli, aki neki sem kezd, mert biztos, hogy nem fog sikerülni. A kettő között van az, aki gyakran dühbe gurul vagy sírva fakad egy problémahelyzetben.
Egy másik dolog, amire hatással lehet az említett családi légkör vagy értékrend, az a felelősségvállalás. Ugyebár a felnőttek között sem ritka, hogy valaki nem képes vállalni a felelősséget a tetteiért, akkor mit is várnánk el a gyermektől, aki fél, hogy elveszti a szülei szeretetét, és emiatt, ha mégis mulasztást követett el, tévedett, akkor megpróbálja eltitkolni, letagadni, másra hárítani a felelősséget. Ismerős? A gyermek számára megterhelő ez az állapot, a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás, és a titok, tagadás miatt esély sem adódik a feloldozásra, netán a hibák kijavítására.
A bocsi nem elég Vigyázzunk, hogy ne váljon tartalmatlan mantrává a bocsánat szó. Érdemes rávezetni a gyermeket (és magunkat is!), hogy konkrétan nevezze meg, hogy miért kér most elnézést. Például: sajnálom, hogy eltörtem a vázát, láttam, hogy nagyon szeretted. Bocs, hogy felrúgtam a homokvárad, megsértődtem, hogy nem akarsz velem játszani. Ezen az úton sok mindent tanul a kicsi: empátiát, érzelemkifejezést, érzelemszabályozást, felelősségvállalást is. A bocsi önmagában nem sokat ér!
Címkék nélkül!
Sokat segíthet, ha valahogy azt tudjuk szülőként átadni, érzékeltetni, hogy tévedni, hibázni emberi dolog, és nem is annyira a hibán van a hangsúly, hanem azon, hogy mit kezdünk utána a helyzettel. Példamutatóan mi magunk is vállaljuk, és hangosítsuk is ki a gyermek előtt, ha valamit elszúrtunk, hogy lássa, a felnőtteknél is előfordul a tévedés, de utána elnézést lehet kérni, lehet vállalni a felelősséget, felajánlani, hogy valahogy helyrehozzuk a dolgokat.
Egyszerű példa: elveszítjük a fejünket és ráordibálunk a gyermekre, majd miután lenyugodtunk, bocsánatot tudunk kérni, és el tudjuk mondani, hogy miért voltunk ingerlékenyebbek.
Természetesen szólnunk kell, ha hibát követ el a kicsi, nem úgy viselkedik, ahogy kéne, csak nem mindegy a hogyan. Fontos, hogy nemtetszésünk, dorgálásunk a tettnek szóljon, ne őt, ne magát a gyermeket minősítse. Érdemes elfelejteni az olyan „címkéket”, mint a rossz, ügyetlen, kétbalkezes, vad, pofátlan, stb. Azzal, ha mi konkrétan a tettre fókuszálva fogalmazunk, máris fejlesztő hatást érünk el: tudatosabb lesz a gyermek, jobban be tudja „lőni” a korlátokat, jobban meg tudja érteni a szabályokat.
Ami biztos, hogy árt: A hibák gyakori emlegetése A gúnyolódás a hibákon A megszégyenítés A célzott bűntudatkeltés A büntetés
Apropó szabályok
Néha nem árt felleltározni, hogy egy adott időben mit is várunk el a gyermekünktől: passzolnak ezek az elvárások az életkorához, élethelyzetéhez, egyéniségéhez? Vajon nem azért gyakori a hibázás, a mulasztás, tévedés, mert mondjuk meghaladják őt a szabályok, vagy túl sok van belőlük, netán nem eléggé átláthatóak és érthetőek?
Rengeteg kutatás bizonyítja, hogy pozitív viszonyulással, bizalommal, szeretettel lehet jelentős változásokat elérni a gyermek viselkedésében. Ha azt érzi, hogy bár helytelenítünk valamit, de bízunk benne, hogy meg tudja oldani, illetve ha szükséges, ott vagyunk, és támogatjuk, az cselekedetre, fejlődésre ösztönző légkör.
Ha a büntetést választjuk, akkor a félelem lesz az uralkodó érzelem. A félelem pedig gyakran blokkoló hatású, és bár rövid távon lehet, hogy hatásos, hosszú távon inkább rombol, de semmiképp nem segít a cikk elején felvázolt tulajdonságok kialakulásában.
Büntetéssel talán „ki lehet pipálni” egy-egy zavaró viselkedést, bosszantó megnyilvánulást, míg a másik módszer (a barátságosabb, és igen, időigényesebb) viszont az egész személyiséget teszi jobbá.
Hibázni ér
Most más oldalról közelítjük meg a témát. Egyre szélesebb körben érhető tetten a jelenség, hogy a szülő meg akarja kímélni gyermekét a tévedéstől, hibázástól, a kudarctól: jön az üzenet, és beviszi az iskolába az otthon felejtett tornazsákot, már általános iskolás az utód, de még ő pakol be neki, hogy nehogy valami kimaradjon, este fél tízkor még a szülői csoportban tudakolja, hogy hány feladat volt matekből, stb. A bökkenő az, hogy a felsoroltak közül egyik sem a szülő dolga! És a napnál is világosabb, hogy ha még a lehetőséget is elvesszük tőle, hogy hibázzon, akkor nem tanulja meg vállalni a felelősséget magáért, a tetteiért, egyszerűen nem tanul semmit a hibákból.
Hármas szabály Elfogadhatatlan viselkedés, tett, hiba esetén (1) előlegezzük meg a bizalmat, és mondhatjuk, hogy biztos vagyok benne, hogy nem így/nem ezt akartad. Ezzel azt is éreztetjük, hogy nem a gyermek „rossz”, hanem a helyzettel van bajunk. (2) Fogalmazzuk meg, hogy annak, amit tett vagy nem tett, milyen hatása volt másokra. Például: amikor meghúztad a haját Katikának, az nagyon fájt neki, vagy amikor kirohantál a kapun, rettenetesen megijedtem. Jön a legfontosabb elem (3): ne engedjük, hogy tartósan rosszul érezze magát, ehelyett vezessük rá, hogy jóvá lehet tenni, helyre lehet hozni sok mindent. Például: Kérdezzük meg Katikát, hogy ő most mitől érezné jól magát, vagy egyezzünk meg egy jelben, amikor ki lehet lépni a kapun. Persze, jöhet a bocsánatkérés is, részünkről pedig egy ölelés is, ha jónak látjuk a feloldást.
Illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
A NEM-et mondás művészete
Mennyivel könnyebb engedni neki bármit, amikor ordít és toporzékol. Mennyivel könnyebb megvenni mind a tíz csokit, és – ha nem féltenéd annyira a megfázástól – engedni, hogy a kedvenc szandálját húzza fel télvíz idején. Mennyivel könnyebb hagyni egész nap a táblagépét bújni, mennyivel könnyebb hagyni, hogy a teendőit ne vegye komolyan. Mennyivel könnyebb. Mint rábeszélni, megbeszélni, átbeszélni. Egyezkedni. Kompromisszumot kötni. Megvonni. Meghúzni a gyeplőt, de választási lehetőséget adni. Nevelni. (Ci
