Jubileumot ünneplek. Idén karácsonykor lett tíz éve, hogy elkezdtem, egyedül, eleinte csak saját keretből, majd névtelen hirdetéssel jótékonysági akciókat szervezni. Karácsonyból húsvét lett, majd egész évet átfogó melléktevékenység, szervezetekkel, egyesületekkel közreműködve, rengeteg kezdeményezést sikerre vihettünk: kórházi felszerelések beszerzése, beteg gyerekek kezelése, elhagyott csecsemők gondozása, elhagyott idősek felkarolása, nyomortelepen élő roma gyerekek beiskolázása, könyvtári készletek bővítése, és sorolhatnám. Tényleg mindenben találtunk partnereket, igazi segítő kezeket. Politikustól a minimálbéres munkásemberekig, több százan támogattak, legtöbbször névtelenül, semmiféle viszonzást nem várva. Azt hiszem, kevés a szó, hogy mindezt igazán meg lehessen hálálni. Csodálatos érzés részese lenni mindennek, még akkor is, ha legtöbb esetben nem vagyok más, mint egy csavar a szerkezetben, aki tolmácsol két pont között.
Viszont hazudnék, ha csak a szép, könnyes pillanatokat idézném fel. Sosem beszéltem nyilvánosan az igazi keserű pirulákról, amiket le kellett nyelnem, mert féltem tőle, hogy beárnyékolja a nemes részét.
Talán az emberek számára sem úgy csapódik le, mint kellene, és emiatt elzárkóznak, hogy a továbbiakban is hasonló programok mellé álljanak. Most mégis megteszem, elemezve ezt az évtizedet, egyszerűen képmutatásnak érzem nem beszélni róluk.
Természetesen nem térek ki a beszólásokra, a rosszindulatú megjegyzésekre, a kérdőre vonásokra, mert bár azok is záporoznak, leperegnek. Tisztában vagyok vele, hogy senkinek sem kötelező csak úgy adnia abból, amiért ő dolgozott meg, empátiát sem lehet ébreszteni azokban, akikben még a saját édesanyjukkal szemben sincs. Részemről egy felkeresést mindig megér, maximum kapok egy középső ujjat – mint konkrétan megtörtént, diplomatikus válaszként egy vállalkozótól. Tizenhat réteg bőr van a pofámon, megsérteni képtelenség, ezek már csak kocsmai beszélgetések anekdotái között hangzanak el.
Mindezek ellenére latinos vérmérsékletemnek is van ám forráspontja. Elhiszem, hogy sokan nem ismerik az adakozási etikát, azokat az íratlan szabályokat, hogy olyasmit nem adunk tovább, ami használhatatlan vagy épp fogyaszthatatlan, és összekeverik az adománygyűjtőket a privát kukásukkal, de valamikor el kell kezdeni erre is rámutatni.
