Ki szúrja le a disznót?

,,Mi, asszonyok körbeálljuk a disznót és a férfiakat, gyönyörködünk a homályból előtűnő látványban. Szép disznó. A mészáros biztos kézzel, ügyesen dolgozik. Eszembe jut egyik kedvenc viccem a kancsi mészárosról, akitől megkérdi a gazda, hogy oda szúr-e, ahova néz….” Ha azt gondoljuk, a vicc hallatán eget verő, de legalábbis hajnalhasító röhögés rázza meg az elégedett disznóvágókat, nagyot tévedünk. Hogy miért nem nevet a poénon senki, és miért nem lehet egy jót aludni lecsipecsievés után, erről is szól Demeter Melinda írása.

Még alig pirkad. A disznó éktelen visítása veri fel a hajnali csendet. Bedugom a fülemet. Anyósom elnézően mosolyog. Biztos arra gondol, hogy sosem növök már fel. Lehet. Mi, asszonyok a nyári konyhában tüsténkedünk. Egyelőre még nincs sok munka, vizet forralunk, én fokhagymát pucolok, az az én dolgom. Aztán elcsitul a visítás. Hozza a véres tálat sógorasszony.

– Hamar kiszenvedett szegény. Ügyes ember ez a mészáros!

Kicsit később kimerészkedem én is. A disznó kiterítve párolog, a férfiak mossák, perzselik. A tyúkudvarban csak egy kis égő pislákol, de már dereng a hajnal. Sógorasszony körbekínálja a pálinkát, egy hörpintéssel kiisszák. Kell is a fűtés belülről, mert jó friss idő van. Mínusz.

Mi, asszonyok körbeálljuk a disznót és a férfiakat, gyönyörködünk a homályból előtűnő látványban. Szép disznó. A mészáros biztos kézzel, ügyesen dolgozik. Eszembe jut egyik kedvenc viccem a kancsi mészárosról, akitől megkérdi a gazda, hogy oda szúr-e, ahova néz, majd az igenlő válasz hallatán megkéri a mészárost, hadd cseréljen helyet a disznóval. Elsütöm a poént. Nem röhög senki. Még túl korán van, nem értik ezek a viccet! Anyósom ajkára fagy egy félresikerült mosoly. Na mi van, annyira hideg azért nincs! Á, itt nem csípik a humorom! – sértődöm meg. Aztán fázom is már. Bemegyek a nyári konyhába. Ott jó meleg van. Megrakom a tüzet. Imádok tüzelni! Szerintem piromániás vagyok. Ezért az egész disznóvágás alatt a tüzelés az én dolgom. Rakom is buzgón, le ne szakadjon! Megjön a verdikt.

– Na, ehetem a fülét? – kérdem.

– Lehet fogyasztani bátran, nem trichinellás. Soha nem is volt az a miénk! – mondja sógorasszony.

Egy kis sértettséget érzek a hangjában. Hogy is képzelem, hogy a trichinella venné a bátorságot, hogy az ő disznójukban rontsa a nyavalya?!

Sógor hozza is már a fület.

– Sózd meg, meg ne csemerelj! – aggódik anyósom. Beveszek néhány csepp Cholagolt, biztos, ami biztos. Majd nekiesem a bőrnek. Isteni!

Aztán felszedik a disznót, bekerül a garázsba. Ott folyik a trancsírozás tovább. Én is ott téblábolok, viszem, hozom a tálakat. Majd egy óvatlan pillanatban a tekintetem a mészárosra téved. És hosszú másodpercekig ott is marad. A lábamból kimegy az erő, a lélegzetem meghatározatlan ideig szünetel. A kifejezés, hogy a mészáros kancsi, csak nyomokban adja vissza a valóságot. Egészen egyszerűen teljesen keresztbe áll a szeme. Én még ilyen kancsi embert ötvenkét év alatt nem láttam. Most értem meg, hogy miért nem röhögött senki a viccemen. Atyaúristen! Ha most meg tudna nyílni alattam a föld! Nem is, hiszen alattunk szerelőgödör van… Ha egy lécecske, egy korhadt kis léc megbillenne, hogy én szépen elsüllyedjek! Még anyósomnak sem integetnék, pedig őt nagyon szeretem. De nem nyílik meg a föld. A mészáros tovább trancsírozza összevissza tekintettel a disznót. Én pedig égő pofával a nyári konyhába megyek. Legalább ne legyek egy légtérben vele. Megint a nagy szám! Mert mindig hamarabb jár, mint ahogy világosodik!

Aztán a disznó lassacskán kezd szép halmokban állni, külön a kolbásznak, hurkának, kocsonyának való. Folyik a munka. Később visszamerészkedem a garázsba. Nem kerülhetem egész nap a mészárost! Keresem a kedvét, lesem minden összevissza pillantását. Ha rongy kell, ha tál kell, ugrom, adom a keze alá. Valahogy jóvá akarom tenni a baklövésem.

Megint eszembe jut egy vicc a favágóról, aki levágta az egyik ujját. Úristen, ma mind ilyen hülye viccek jutnak eszembe?! Lesem a mészáros kezét, megvan-e mind a tíz ujja, de nem merem elsütni a poént. Most már óvatosabb vagyok. Hogyne, még derüljön ki, hogy hiányzik valamelyik lábujja!

Igyekszünk, legyünk minél előbb meg. Anyósomnak az a rögeszméje, hogy napvilágnál meg kell lenni. Hajtjuk magunkat. Közben irigykedve gondolok egy ismerősömre: disznóvágáskor, miután megették a lecsipecsit, szépen lefekszenek, és egy jó nagyot alszanak, majd mikor felkeltek, folytatják a munkát. Isteni ötletnek tartom, de nem merem megemlíteni, mert nem szeretném ma már többet megbotránkoztatni anyósomat. A lecsipecsit mi is megesszük. Fokhagymás muzsdéjjal, az az én specialitásom. Robi egész évben arra vár, hogy vágjuk a disznót, mert akkor eszi a legfinomabb muzsdéjt. Ez hízeleg a hiúságomnak. Beleadok apait-anyait. Finom is lesz. Néhány csepp Cholagol, aztán mehet a munka tovább. Már beszédbe is elegyedem a mészárossal, aki nagyjából elvégezte a dolgát. Barátkozni akarok, engesztelni, érdeklődni a családról, gyerekekről. Anyósom szemében villámok cikáznak. Hoppá! – gondolom –, megint veszélyes vizekre eveztem.

– Mi van? – kérdem, amikor kivisszük a véres tálat.

– Egy hónapja temette el a feleségét.

Na jó, akkor most már tényleg nem erőltetem. Ez egy ilyen nap. Szerencsére a mészáros végez. Elköszön és megy. Megkönnyebbülök…

Folytatjuk a munkát. A nap éppen csak lebukik a látóhatár mögött, amikor felmossuk a nyári konyhát. A kolbászok szemet gyönyörködtetően sorakoznak a rudakon, a szalonna sóban, a véres-májas hurka tálakban tekergőzik, a töpörtyű kis vedrecskében, a zsír nagy vedrecskében, kocsonyának való. Lesz, mit enni egy évig. Hiába, a házi mégiscsak házi! Mindenki elégedett. Fáradtan ülünk be a kocsiba, indulhatunk haza. Az autót betölti a friss disznóköltség illata. Ellazulok én is. Örvendek. Túl vagyunk rajta! Kifordulunk a főutcára, robogunk hazafelé. Majd anyósom rámutat egy szép nagy emeletes házra: ott lakik a mészáros…

Kiemelt kép: Shutterstock