Valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek közepén – talán tizedikesek lehettünk akkor – a hazafias szőlőszedés helyett az iskola egy „kis segítségnyújtásra” szólított fel, a frissen felépült marosvásárhelyi Ifjúsági Ház alagsorának kicsinosítására. Ide, a pincébe tervezték a kommunista ifjak kulturált szórakozását szolgáló diszkót. A mi feladatunk az volt, hogy gyenge minőségű smirgli papírral eltávolítsuk a terem dísztégláiról a lehullott vakolatot, az odafröccsent festékpecséteket. Öt perc bőven elég volt a munka hálátlanságának felmérésére.
Egy fal tégláinak tisztára smirglizése akkor is rettenetes feladat, ha egy diszkóról van szó. Már nem emlékszem kinek jutott eszébe a mentő ötlet, hogy a piros kréta lehet a megoldás. Piros krétát be lehetett szerezni akkor, a kommunizmus idején is. Krétáztuk lelkesen a vakolatot, festéket, három méter távolságból a félhomályban szép tisztának tűnt a dísztégla. Ellenőrzés nem volt, néhány nap alatt befejeztük a „munkát”, köszönet nem, de szidalom sem járt érte. Túlestünk rajta. Nem úgy, mint almaszedéskor Bátoson, amikor az éles szemű agrárszövetkezeti alkalmazott gyorsan kiszúrta, hogy csak a megtöltött „boxpalett” – óriási méretű nyitott láda – legtetején vannak az ép, tehát a fáról kézzel leszedett almák, a többi ütődésekkel tarkított, a fa megrázása általi földrehullás következtében. Apámmal akarta megfizettetni a kárt az agilis mezőgazdasági szakember, de végül elsikkadt az ügy.
Fene tudja, mi mindenről beszélgettünk a diszkó krétázása közben. De akkortájt komoly viták voltak például arról, hogy a Modern Talking énekesei férfiak-e avagy nők.
Mert ugye, sokáig nem láthattuk őket, csak hallgattuk, finoman fogalmazva egyszerű, de mégiscsak nyugati zenéjüket. Aztán, amikor már nagyon nagy sztárrá nőtte ki magát a német duó, Magyarországról többen beszereztek Modern Talkingos kitűzőket. Én legalábbis akkor találkoztam először az arcukkal. És mit ad isten, a fotó sem oldotta fel a nagy kérdést: fiúk-e ezek avagy lányok. Hogy egyébként miként működött a kikrétázott falú diszkó az Ifjúsági Ház alagsorában, s táncoltak-e a Modern Talkingra a nyolcvanas évek végén, sajnos, nem tudom. Valahogy elsuhant mellettem a diszkóélet.
A kilencvenes évek elején, akkori otthonomból, Budapestről pár napra hazalátogatva, sok sör után tévedtem be újra az akkor Cuba Libre néven futó szórakozóhelyre. Nem volt már dísztégla, valami harsány színű tapétával igyekezett feldobni a hangulatot a működtető. Időnként habot fújtak a táncparkettre, ami – mint másnap kiderült – elég rendesen megviselte a cipőmet. Bizonyára a sors bosszúja a krétázásért.
Kiemelt kép: Shutterstock
