Óvatosan, de határtalan boldogsággal lépdelt a helyenként csúszós járda kövein, lapos talpú kiscsizmájában. Azelőtt mindig a „kopogósat” szerette, de sem a gerince, sem az út körülményei nem tették lehetővé egy ideje, így áttért a laposakra. Már egészen megszokta bennük a menést.
A főtéren áthaladva megérintette a fahéj illata. A faházikók felé tért, s először csak beitta az illatokat, nézte a fenyőgallyakon izgő-mozgó piros gömböket, amint a szél meg-megringatja, mint jó anya nyugtalan gyerekét. Aztán közelebb ment, s kért egy tejszínhabos forró csokoládét. Belekóstolva, a hab bajszot rajzolt felső ajkaira, de amint elérte a csokoládét, felszisszent. Túl forró volt. Nem messze tőle, a kinti székekre pokrócok voltak kikészítve. Odasétált, óvatosan letette a csokoládét, mίg dereka köré csavarta a meleg takarót. Látta magát kívülről, amint leegyensúlyozik a székre, szorítja tenyerében a kakaót, s koncentrál, hogy ki ne csússzon puha pamut kesztyűjének szorításából. Elnevette magát. Úgy nézhet ki, mint egy bálna. De jóízű nevetés volt.
Az emberek szédelegtek, a hideg megcsípdeste az orrukat. Ült ott, s amíg várta, hogy iható állapotúra hűljön a csokoládé, azon töprengett, hogy élete legnagyobb ajándéka kislány lesz.
Tenyere megpihent domborodó pocakja fölött, s azon tűnődött, mit adhat ő ennek a kisbabának majd.
El fogja látni legjobb tudása szerint, de meg volt győződve róla, hogy minden gyerek azért születik valakihez, mert annak az embernek vele van dolga, s csak ő adhatja meg azt a titkos valamit, amire mindenkinek magának kell rájönnie. Úgy érezte, most kell kívánnia azt a különleges adományt, amelyet csak ő adhat át a lányának.
Először azt szerette volna, hogy szépséget adjon neki, hogy aki majd ránéz, olyan csodálattal tegye, ahogyan a tavaszi virágmezőre néznek a hosszú tél után arra tévedők. De mert a szem a lélek tükre, jobbnak látta, ha szép, mélyérzésű, áttetsző szemeket kíván neki. Aztán arra gondolt, talán azt kellene kérnie, hogy soha semmiben ne szenvedjen hiányt, ne nélkülözzön a gyermeke. De szíve azt súgta, tévúton jár. A legszebb szemek is megtelnek néha könnyekkel, ezt is meg kell majd tapasztalnia, nem veheti el ennek az élménynek a megtapasztalási lehetőségét:
kellenek a jó és rossz könnyek, hogy kitisztuljon rálátásunk a világra.
Az is tudatosult benne, hogy ha mindene adott lesz, s nem érzi semminek a hiányát, elveszi tőle az akarat, a cél, az út lehetőségének a megtalálását, ehhez végképp nem lenne joga.
Amint ott ült gondolataival kergetőzve, belekortyolt az annyira vágyott csokoládéba, átjárta a kellemes kakaó és mogyoró ίze. Pillanatokra megállt az idő. Amikor újra rátalált az első gondolat, jött vele az a határtalan, szavakkal nem leírható szeretet is, amely minden gyermeket megilletne, aki életeinkbe látogat.
Abban a pillanatban tudta, mit kell kívánnia a gyerekének: jóságot ad majd neki örökül.
Az majd széppé teszi őt, megcsillan a tekintetében, benne lesz minden körülötte levő tárgyban, s néha visszaköszön rá is majd. Nem mindig fogják neki azt viszonozni, de ő akkor is szelíd jósággal közelίt majd, s abból épίti fel különleges várát az életének.
Az utolsó csepp is kiürült a bögréből. A pocak megmozdult, megköszönte a meleg kényeztetést. Hazafelé vették az irányt. Ennek a karácsonynak a csodája már megszületőben volt.
Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
Lapozz bele a decemberi lapszámunkba: