Saját autót nem vettem, de még csak késztetést se éreztem rá sokat. Elég volt a cégautó egész napos parkolását fizetni a központban, s a kapualjba beállni nem tudtam. Illetve ha beálltam, a trehányul parkoló többi miatt a kitolatás meghaladta tudásomat.
Igen ám, de úgy adódott, átmenetileg én lettem a stábunk sofőre, igaz, csak egy törvényileg jól meghatározott időszakra. Mivel a kollégám falun él, reggel a dérolvadás után indulok utána, markolom a kaparót, kesztyűt, melegítem a motort, bőszen sajnálom magamat. Fűtött garázsom lesz egyszer! – döntöm el halkan. De a fránya kocsi elindul a Lejtőn, merthogy üresben hagytam. Kiakadt a kézifék! – hívom a telefonos segítségem riadtan. Megmosatom a kocsit. Persze eszembe se jut, hogy szóljak: ebben a hidegben ne bajlódjanak a lábtörlőmosással. Három napig belülről is kaparom a jeget, hangosan káromkodva.
Fél éve, hogy kiköltöztem a központból, azóta nincs bajom az állandó parkolóhelyhiánnyal. Jó néhány, araszoló dugóban töltött délután után most már tudom, messziről kerüljem a belvárost, így járok a kertek alatt. Esténként ugyanez, falura, kocsival a séta, onnan sötétben, ködben haza. Autóval „sétál” ilyenkor a négylábú kolléga, s persze a napi forgatás Székelyföldön, ide s tova.
A sofőr, Magyari Tekla
Az ismerősök valamiért magabiztos, rátermett nőnek tartanak. (???) Nem ültek az anyósülésemen soha. Több mint tízéves együttműködésünk során talán egyszer tudott megríkatni a kolléga: „Gázt, gázt, gázt! Állunk meg! Állunk meg, Tekla!” – instruált az éjszakai Hargitán egy alkalommal. „Mész le az útról! Ne lépj a fékre, csak mert a szemedbe világít a másik! Most előzd, most, most! Máréfalváig kulloghatunk utána!” – „tanította”. Miután kiszállt, minden női sértettségem kisírtam, s már nem a ködtől, a könnyektől nem láttam.
Amerikában csodálkoztam rá nemrég, hogy a nyolcvanéves mamák is MIND vezetnek, magabiztosan haladnak a nyolcsávos sztrádán, nem okoz gondot eltalálni, melyik „az a balra”.
Egy női társaságban szóvá is tettem: bizony, nálunk a házaspárok – de férfi-nő kollegiális viszonyban is – az esetek 90 százalékában a férfi vezet, s az asszonyka csak akkor lép a gázra, amikor ittas, esetleg jogsitlan az Ura.
Kikerekedett szemmel néztek, nem is értették a „statisztikámat”. Holott előtte diskuráltunk hosszan, micsoda férfiközpontú társadalom a mienk – vonták le a következtetést, a székely táncainkat látva. (???) „De hát azért, mert férfiak, nem vezetnek jobban!” – állították teljes emancipált meggyőződésükkel, ami engem illet azonban, azt kellett mondjam: DE, kedves Janet, Michelle, Dorian és Halley. Én úgy érzem, nekem (nőként) máshoz van affinitásom, s a vezetést örömmel átadom bármikor egy férfinak.
Sokkal stresszesebbek a mindennapok autóval – vonom le három hét következtetéseit, s újra megerősödik bennem: mennyivel nyugodtabb az élet gyalogosan. Nem bosszankodva és nem anyázva, köszöngetve, trécselve és sétálva. A járdán nincsen dugó, pontosan tudom, hány perc alatt érek innen oda. Most, hogy a kórosan alacsony vérnyomásom naponta többször is az egekbe szalad, biztos vagyok benne, hogy a többi városlakónak is jót tenne a séta. Ha letennék – bár néha – a fenékhez nőtt járgányt, feleennyi stresszes, frusztrált ember élne köztünk, jobban. A mi kis városunkban.
Kiemelt kép: Shutterstock
