Magyarul beszélni Erdélyben Pesti székely

Magyarországiként Csíkszeredába költözve megtapasztalhattam a kisebbségi lét napos- és árnyoldalát is. Van mind a kettő. Az egyik, ami számomra megemészthetetlen, az az anyanyelvem, a magyar nyelv elutasítása a többségi nemzet egyes tagjai részéről. Abban nőttem fel, hogy bárhol, bármikor megszólalhatok az anyanyelvemen, elintézhetem az ügyeimet magyarul, nem fognak érte megalázni, nem fognak érte ordítani. Na, de eljött a nap, amikor Csíkszeredában a jogosítvány miatt be kellett mennem az ezt intéző rendőrségre.

Elvégeztem az autósiskolát, vagy vezetői tanfolyamot, ki hogy hívja, és szerettem volna vizsgára jelentkezni. Összeszedtem a kis doszáromat (dossziét), a kollégák segítettek a román nyelvű papírok kitöltésében, majd beballagtam a „hajtásit” intéző hivatalba, hogy jöttem a B kategóriás jogosítvány vizsgájára becsekkolni. Azzal kezdődött, hogy sorban álltam egy fél napot. Egy fééél napot. Majd mikor sorra kerültem, illedelmesen, mosolyogva köszöntem románul, majd folytattam magyarul, és benyújtottam az ügyintéző rendőrnek a papírjaimat. 

És indult a haddelhadd

A rendőr rám nézett, és iszonyat hangerővel elkezdett ordítani, a nyála fröcsögött az artikulálatlan üvöltés közben, a dossziét pedig kivágta a pult mögül, szerteszéjjel szálltak belőle az iratok. Fogalmam nem volt, mi a baj, ezt a viselkedést hivatalban eddig soha nem tapasztaltam. Megrökönyödve, sőt, ahogy Csíkban mondják, megrőkönyödve kapirgáltam össze a lapokat a koszos földről, miközben megkértem a várakozókat, hogy segítsenek tisztán látni, legyenek szívesek, mondják már el, mi a baj, mivel bőszítettem így fel a belügyi alkalmazottat. Felvilágosítottak, hogy azt ordította, hogy merészelek vele magyarul beszélni, ez itt Románia, azonnal beszéljek románul, mit képzelek. Nem tudtam románul. Ezt el is mondták a rendőrnek a mögöttem várakozók, de semmit nem használt, 

úgy tűnt, a polic sokkot kapott, hogy valaki a bozgorok nyelvén szólt hozzá, mert aznap már nem is volt hajlandó szóba állni velem. 

Megviselte az eset, na, megviselte szegényt. 

Én meg elkullogtam.

Bírósági tárgyalás tanulságokkal

Jó pár hónap múlva beidéztek tanúként egy bírósági tárgyalásra. A helyi televízió, aminek a főszerkesztője voltam, nem csinált munkakönyvet két munkatársnak, vagyis nem alkalmazták őket hivatalosan, nem voltak bejelentve. Pontosítok, háromnak, mert nekem sem... A munkatársaim beperelték a patront, vagyis a vállalkozó tulajdonost, de nekem erről nem szóltak, egyszer csak jött egy idézés. Az egész tárgyalás románul folyt, tolmácsot nem kaptam, annak ellenére, hogy a cég ügyvédje jelezte, magyar állampolgár vagyok, biztosítsanak nekem fordítót, mert hivatalosan JÁR. 

Ja, jár, de nem jut. Mert nem biztosítottak. Az egészből SEMMIT nem értettem. Mikor az én meghallgatásomra került sor, köszöntem magyarul, mire a bírónő rám rivallt románul, hogy „romaneste!”. Hát nem ment romaneste. Mikor látta, hogy így nem fogom érteni a kérdéseket sem, és emiatt elakad az ügymenet, szólt egy ott várakozó idegen ügyvédnek, (mert az én cégemé valahogy aznap nem került elő, ott hagytak egyedül, mint eb azt a bizonyost...), hogy „ügyvéd úr magyar, legyen szíves, jöjjön már fordítani.” Jött. Innentől a következőképpen zajlott a meghallgatásom: nekem lefordították a román kérdéseket magyarra, majd az én szövegemet románra. De semmi mást. Az egész tárgyalásból nem értettem semmit, pedig a felperes elkezdett rám mutogatva kiabálni, de senki nem mondta el, miről van szó. A bírónő románul kérdéseket tett fel az én vallomásom közben a felperesnek, gondolom, rákérdezett, így van-e, ahogy mondom, de azt sem fordították le nekem. Elég ijesztő volt. Nem. Nagyon ijesztő volt.

Én szépen elvallottam, hogy a főszerkesztői beosztás egy szakmai pozíció, sem az alkalmazáshoz, sem a pénzügyekhez semmi közöm, nem is tudok róla semmit, rajtam az múlik, hogy elkészüljön minden nap a híradó. BTW nekem sincs munkakönyvem, és én sem kaptam fizetést hónapok óta... állhatnék én is a felperes helyén. Majd hazamentünk. Mai napig nem tudom, miről volt szó, vagy mi lett a vége az ügynek. 

Kisebbségi jog. Kincs, ami nincs

A fentebbi történetekben csak az a szomorú, hogy nem kell ahhoz magyarországi magyarnak lenni, hogy az ember esetleg ne értse, a hivatalokban mi folyik. Azon gondolkodtam a tárgyalás után, mi van, ha bejön egy néni például Kászonból, aki egész életében ott élt, nem is nagyon mozdult ki, nem volt miért, iskolába is ott járt, férjhez is ott ment. Kicsi közösség, összetartó közösség, magyar közösség...

Elgondolkodtam, hogyan csorbulnak emberek jogai attól, hogy a román állam nem biztosítja, hogy Erdélyben a kisebbség az anyanyelvén tudjon mindent elintézni. Dobálóznak azzal, hogy Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam, és mindenkinek tudnia kell románul. Egyetértek, románul meg kell tanulni! De ha ennyire fontos, hogy minden gyermek megtanulja az állam nyelvét, miért nem tanítják helyes módszertannal, nem középkori szövegeket fordítgatva, hanem úgy, hogy a tananyag valós tudást adjon? Miért van az, hogy a székelyföldi gyerekek minden évben halomra buknak románból? 

Lehet, valakiknek mégsem érdekük, hogy minden állampolgár egyformán beszélje a nyelvet?

Kapcsolódó

    Vajon lehetne, hogy normálisan éljünk egymás mellett? Hogy ne uszitsunk, ne ijesztgessük egymást, hogy tartsuk tiszteletben egymás jogait? Nem fáj az! Van egy román barátnőm, a mondanivalónk egy részét elgagyogjuk románul, a másik részét magyarul, melyikőnk mennyit tud, s a maradékot angolul. Mert a hétköznapi emberek szintjén így megy ez. 

    A félelem ostobaságot szül

    A kisebbségi jogokat „fentről” tiporják évtizedek óta. Pedig az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat a jogok széles körű biztosítását ígérte a kisebbségeknek, pontosabban – mennyivel szebb kifejezés – az „együtt élő népeknek”, amit persze hiába ígérgettek, hiszen már 1923-ban egységes nemzetállammá nyilvánították Romániát, ami nem is szárban, hanem tőben kaszálta el a kisebbségi jogokat.

    Ha a magyarországi Pilisvörösváron járunk, feltűnik, hogy minden utca neve ki van írva németül is a helyi svábok miatt. Vagy tiszteletére. A létük és ittlétük elismeréseként. És nem fáj.

    Sőt, ha átlépjük Borsnál a román-magyar határt és elindulunk a magyar oldalon Berettyóújfalu felé, azt látjuk, hogy a magyar állam területén, ahol románok nagyon kicsi számban élnek, a szolgáltatásokat román nyelven is hirdetik, sőt, az étlapokban román nyelven is feltüntetik az ételeket. Gyulán román gimnázium van. És a román nyelvű táblákat senki nem fújja le fekete festékkel, és a román nyelvű feliratokat nem szedetik le rendelettel...

    És nem fáj senkinek ez a tolerancia. Na most ezt képzeljék el a Románia szétszabdalásától rettegve félők, hogy nem fáj!  És nem félünk, hogy emiatt a Tiszáig elcsatolják a magyar Alföld egy részét.

    A félelem sok osotbaságot szül. Lehet például Sepsiszentgyörgyön erődemonstrációt tartani Trianon évfordulóján, de ettől nem lesz Székelyföld hirtelen „egységes és oszthatatlan” román föld. 100 éve volt Trianon, és Hargita és Kovászna megyében még mindig Gergelyek és Emesék születnek többségben.

    A székely kitart. Konok. Én már csak tudom

    Kiemelt képen: A szerző Alcsíkon /fotó: Mihály László