Mama-lekvár

Édesanyám tizennégy éve ment el. Végleg. Hirtelen. Búcsú nélkül, csendesen távozott, mint ahogyan élt. De azért előtte egy hetet még eltöltött kómában a kórház intenzív osztályán a kedvünkért, hogy nekünk legyen időnk felkészülni a legrosszabbra. És megvárta az utolsó nyugdíját is. Hogy legyen, amiből eltemetnünk. Nem szeretett volna soha terhünkre lenni. Egész életében úrinő volt. A szó legnemesebb értelmében.

Sok-sok évnek kellett eltelnie, amíg a szobáját, a szekrényeit ki tudtuk üríteni, meg tudtunk válni ruháitól, személyes dolgaitól. Amíg el tudtuk fogadni, hogy már soha többé nem lesz rájuk szüksége.

Két dologtól azonban azóta sem tudok megválni. Az egyik egy csomag nedves törlőkendő maradéka, amivel a homlokát törölgettem utolsó óráiban a kórházban. Ott őrzöm azóta egy fiók legmélyén. Nem tudom megmagyarázni ezt a kényszeres ragaszkodást egy csomag kiszáradt törlőkendőhöz, de nem bírom eldobni. 

A másik dolog, amitől nem tudok elszakadni, egy üveg lekvár. Tizennégy éves szőlőlekvár. „Mama-lekvár”. 

Édesanyám halála előtt néhány hónappal távol élő öcséméket látogatta meg, akiknek nemrég született meg a kisfiuk, és kertes házba költöztek. Elment, hogy segítsen nekik, amiben tud. Abban az évben rengeteg szőlő termett ott a kertben, amiből az ő  közreműködésével lekvárt is főztek. A halála utáni karácsonyon kaptam a sógornőmtől egy üveg szőlőlekvárt. Rá volt írva szép, cirkalmas betűkkel, hogy „Mama-lekvár”. 

Úgy örültem neki, mintha egy kis időre visszakaptam volna édesanyámat. De legalábbis egy részt belőle. 

Természetesen azt a lekvárt nem volt szándékomban megenni, betettem a kamra polcára, nagy becsben tartottam.  Hiszen édesanyám keze nyomát őrizte, ő főzte, benne volt nemcsak a munkája, de a lelke is. Ez az üveg lekvár a legutolsó, fizikailag is létező kapocs volt köztünk, és mint egy értékes relikviát őrizgettem. A következő években újra és újra elővettem, letörölgettem, megsimogattam, majd visszatettem a polcra. 

Jó érzés volt tudni, hogy valamikor ő fogta a kezében ezt az üveget, ő kóstolgatta a lekvárt, ami benne van. 

És évről évre jobban csodálkoztam, hogy kutya baja”. Meg sem penészedett, be sem száradt, olyan volt, mintha frissen lett volna befőzve. 

Több mint tíz évig nézegettem, porolgattam az üveget, és lelkesen újságoltam sógornőmnek, hogy képzelje el, hogy a mama lekvárja még mindig csodásan áll és semmi baja. Ekkor ért a hideg zuhany. A sógornőm közölte, hogy örül neki, főleg azért, mert azt ő főzte, miután édesanyánk hazajött tőlük, és mivel az ő receptje szerint készült, azért lett „Mama-lekvár”. 

Mit mondjak? 

Egy világ omlott össze akkor bennem. A lekvárt, amit féltve őrzök több mint tíz éve, nem is édesanyám főzte! 

De aztán amikor magamhoz tértem a csalódottságból, úgy döntöttem, hogy tovább őrizgetem. Hiszen mégiscsak az ő utolsó öröksége, mert igaz, hogy nem a két kezével készítette, de benne van a szellemi hagyatéka, a lelke, ő maga. Így szépen letörölgettem az üveget, és visszatettem a helyére, immár újabb négy évre.

A minap azonban történt valami. Karácsonyi nagytakarításra készülődve, számba vettem a tennivalóimat, többek közt a kamratakarítást. S erről  hirtelen eszembe jutott a lekvár. Csak úgy bevillant a gondolat. S a lekvárról édesanyám. Egy újabb karácsony nélküle! 

És ekkor olyan elemi erővel szakadt fel belőlem a hiánya, amilyent évek óta nem éreztem. 

Amiről azt hittem, hogy már rég elmúlt. Csak folytak patakokban a könnyeim hosszú-hosszú percekig. Hogyan szabadíthatta fel a fájdalom fojtogató illóolajait egy üveg lekvár? Hány válasz nélküli kérdés, ki nem mondott szó, el nem hangzott dicséret, bocsánatkérés, elmulasztott ölelés szorult még belém, s távozik most könnyek formájában e kései siratón? 

Meddig fog még ilyen orvul rám törni a hiány miatt érzett fájdalom a legváratlanabb pillanatokban? 

Mikor múlik el végérvényesen? Vagy soha nem fog már megszűnni? Újra- és újratermelődik, mint a gyomorsav, hogy alattomosan mardossa az ember torkát? 

És ekkor, szinte pánikszerű kétségbeesés fogott el: miért jut eszembe nekem a lekvár most csak úgy, mint derült égből a villámcsapás, minden különösebb ok nélkül? Úristen! Biztosan megpenészedett! Megromlott. Tizennégy év után nem lenne meglepő. Hanyatt-homlok rohantam a kamrához, hogy megnézzem. Ott azonban hirtelen megtorpantam. 

Megijedtem a gondolattól, hogy azzal fogok szembesülni, hogy a lekvár elromlott, és meg kell válnom tőle. 

Óvatosan, szinte félve nyitottam ki a kamra ajtót…

Ekkor azonban megkönnyebülve lélegeztem fel. A lekvár ott mosolygott a polcon leghátul, a többi befőttesüveg fölé magasodva, hibátlanul, épen, rajta a díszes felirat: „Mama-lekvár”. Mintha még huncutul rám is kacsintott volna: „Te viccelsz?” És azóta is ereklyeként őrzi tovább a kamra legeldugottabb zugában édesanyám emlékét.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Tanuljunk meg szeretni és szeretve lenni – Nyelvlecke szeretni akaróknak
Tanuljunk meg szeretni és szeretve lenni – Nyelvlecke szeretni akaróknak

Te tudod mi az elsődleges szeretetnyelved? És a párodé? A gyerekeké? Szakemberek szerint fontos ezt mielőbb megismerni, és ha szükséges, elsajátítani, különben úgy érezhetik szeretteink, hogy nem szeretjük őket. Mert lehet, hogy mi másképpen szeretünk. Dicsérünk, miközben minőségi időre vágyna párunk, ajándékot adunk, bár ő egy ölelésnek örülne. Ismerjük meg tehát a szeretetnyelveket! (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.)