Katolikusnak kereszteltek. A szüleim nem voltak rendszeres templomba járók, de a vallásos ünnepek elmaradhatatlan része volt a szép ruhába öltözés és áldozás. Istentisztelő és -félő otthonban nőttem fel. Még tágabb családi környezetemben sem hallottam soha átokszót. Ez meghatározó erkölcsi érték lett később is számomra. Valóságosan érzem a fizikai fájdalmat, ha Isten nevével méltatlanul bánnak.
Kapcsolatunk nem volt mindig békésnek és nyugodtnak mondható. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy egyoldalú volt.
Ő szeretett, én pedig megkérdőjeleztem őt. Pedig ma már látom, hogy mennyire tenyerén hordozott már akkor is.
Hiszen nagyon sokszor merészen álltam szembe a sorssal, és provokáltam őt. Hadd lássuk miért küldtél erre a világra.
És megóvott. Azzal, hogy erőssé tett, hogy mindig fel tudjak állni, ha padlóra kerültem. Hogy nem haltam bele a vakmerő Isten kísértéseimbe.
Az első áldozásom emléke: kakaóillat és tejszínhabíz. És egy kérdés. Mi az én bűnöm? Emlékszem évekig visszatérő kétség volt ez. És a lelkiismeret-furdalás, hogy nem vagyok elég jó, és elvisz az ördög, aki csak azért nem ér el engem, mert beszorult az ablakszemek közé.
Aztán dühösen megtagadtam őt, amikor kamaszkoromban minden felismerésembe belehaltam kicsit. Elmúlt, és ezzel együtt a tagadás is. De még mindig nem tudtam hogyan is állunk. Ő meg én.
Keresésben voltam,
míg egy nap csendesen „belém költözött az Isten”.
Belém vésődött a pillanat, mint a templomi ablakszemeken beszűrődő fénynyaláb emléke, amely táncot jár a gyertyák halódó füstjével.
Csanád kicsike volt még, amikor hátizsákban elvittük a varsági vízeséshez, és megkerestük a forrást. Még volt erőnk, és felmentünk egészen a tetőre. Ott pihentünk meg. Már meleg volt a nap, de itt-ott még hófoltok virítottak. Lefeküdtünk a kabátjainkra. És megéreztem a létezés természetét, a természet létezését.
A tökéletes pillanat engedte, hogy megérezzem őt. Mindenem megvolt. Gömbbé lettem, és feloldódtam.
Nem kerestem többé. Nem is perlekedtem. Megtalált a hála, és annak a bizonyossága, hogy nem vagyok egyedül. És ha igazán közel szeretném engedi magamhoz, akkor leülök egy hegy tetején, és hallgatom őt. A csendben magamra találok.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
