Emlékszem, mennyire csalódott voltam évekkel ezelőtt, amikor a fehér karácsonyok elkezdtek ritkábbak lenni. Ezzel egyidőben kezdett az ünnepi hangulatom megérkezése is mind többet és többet váratni magára. Akkoriban sokat gondolkodtam rajta, hogy utóbbi miért lehet, és bár kézenfekvő lenne az időjárás változásához és a hó hiányához kötni, azt hiszem, ennél kissé bonyolultabb és megfoghatatlanabb az oka: a felnőtté válás.
Bár alapvetően szeretek ajándékozni, nagy gonddal kiválasztani és becsomagolni valamit, látni az örömöt a címzett arcán, azt hiszem, évekig nagyobb hangsúlyt kapott az életemben az ünnep (és úgy egyáltalán az élet) kapitalista volta, mint a csodára való várakozás. Gyermekként minimum egy hét volt a téli szünet, így az ünnepek sokáig alvást és egész nap olvasást, játékot is jelentettek. Felnőttként néhány hivatalos szabadnap jár, ha jár egyáltalán.
Most gyakran felülkerekedik a stressz meg a nyomás, hogy valami értékeset vagy hasznosat válasszak a szeretteimnek. Anyukám szárnyai alatt az ünnepi étkezések mesebeli terülj-terülj asztalkámhoz hasonlítottak, és bár ebből is megadatik most is, ott van a saját háztartásunk is. Volt hát néhány év, ami limbóban telt, valahol a felhőtlen élvezetek és a felelősségteljes viselkedés határán. Egészen addig, amíg gyermekem nem lett.
Már a férjemmel kettesben (négyesben, ha a macskákat is számoljuk) is másak voltak az ünnepek, saját fával, saját kis rituálékkal és új hagyományok kialakításával, de azt hiszem, az igazi változás tavaly érkezett, Leo második karácsonyával, az elsővel, amit valóban fel is fogott már. Imádtam nézni az arcát, amikor először meglátta a karácsonyfát. Imádtam előkészíteni az ajándékát, egy kis konyhát, amit olyan gonddal rendeztem be és dekoráltam ki, mintha a sajátom lett volna (a férjem poénkodott is, hogy kicsit magamnak is készítem).
Idén, a nagyon értelmes két és fél évesünkkel ez még erőteljesebb volt. Ő volt az, aki advent első vasárnapja előtt emlékeztet rá, hogy koszorút kell készítenünk. Nem volt eltervezve, de úgy alakult, hogy mindenkinek lett saját kis kalendáriuma is, és természetesen Leo mindegyiket a sajátjának is tartotta, izgatottan bontogatta a kis dobozokat, és ismételgette magának, hogy „minden nap csak egyet”. Az ő szívén keresztül az enyémbe is megérkezett a várakozás.
Idén már azt is akarta tudni, hogy mi miért van és honnan jön, így a december közepén felállított fánkra megkérdezte, hogy az Angyal hozta-e. Mivel a férjemmel más országokból és hasonló, de mégiscsak különböző szokásvilágból jövünk, egy gyors egyeztetés után (mert valahogy soha nem jut idő az ilyen beszélgetésekre) elmondtuk neki, hogy sok házba az Angyal hozzá a fát, de mami és papi türelmetlenek voltak, így megvették és feldíszítették. Ezt a legnagyobb természetességgel fogadta, és amikor legközelebb a nagytatájával beszélt, megkérdezte tőle, hogy az ő fájukat az Angyal hozza-e majd.
és mivel vallási formában ez nem része az életünknek, a meghitt pillanatokkal próbálom becsempészni a napjainkba. A minden este együtt olvasott karácsonyi történetekkel. Az adventi gyertyák meggyújtásával. Finom illatokkal, mézeskalácssütéssel. A fára közösen feltett díszekkel. Bakelitről szóló ünnepi zenével.
Két dolog jár közben a fejemben, ami többször szembe jött velem az interneten. Az egyik, hogy bár a közösségi médiából és a boltok polcairól folyamatosan érkezik a nyomás, hogy minden évben új és több dekorációt, karácsonyfadíszt vásároljunk, az igazi varázs a folytonosságban, a hagyományokban rejlik. Hányan emlékszünk még mindig gyerekkorunk díszeire?
A másik, hogy a gyermekeim gyermekkora az én anyaságom is. Leo születésével én is új szerepbe léptem, ami sokszor különbözik attól, ahogyan én elképzeltem, de igyekszem tudatosan dolgozni rajta, hogy minél inkább hasonlítson rá. Hogy tele legyen a gyermekkora – és ezzel együtt az én anyaságom is – meghitt pillanatokkal, varázslattal, apró, hétköznapi csodákkal. Nem csak karácsonykor, de ilyenkor különösen.
korábban írtuk
Mint egy nagymamai kényeztetés: gesztenye
A gesztenye-evés visszavisz egy régebbi világba, amelynek más, emberibb ritmusa volt. A gesztenye lelassít, arra sarkall, hogy jelen legyünk, sült gesztenyét enni mindfullness-gyakorlat a javából! Igazi komfortétel a forró gesztenye.
