Aztán a reggeli kávé mellett végre megvilágosodtam. A jó meleg kávéval, szokás szerint, még visszabújtam az ágyba, hogy átnézzem a híreket, az időjárás-jelentést, a legújabb facebook-bejegyzéseket. Egy ismerősöm dr. Bagdy Emőke – általam is nagyra becsült – pszichológussal készült interjút osztott meg. A pozitív pszichológia képviselőjétől sok nagyszerű előadást, interjút hallottam eddig is, már magamévá tettem, hogy „a kacagás zsigeri kocogás”, meg más hasonló életbölcsességeket, ma mégis meglepődve hallottam, hogy a mosoly nem csupán okozata, következménye, hanem bizony kiváltó oka is lehet a jókedvnek, örömnek. Arról beszélt a pszichológus, hogy
ha mosolyt erőltetünk az arcunkra, akkor is, ha erre semmi különösebb okunk nincs, az agyunk azt a jelzést veszi, hogy „öröm van”, és ennek megfelelően kezd örömhormonokat termelni. És tényleg öröm lesz. Nosza, mondom magamnak, akkor ezt most kipróbálom!
Hadd lám, nálam működik-e? Az én pihent agyam vajon tudja-e, hogy neki most örömhormonokat kell termelnie? Mégpedig parancsszóra! Utóbbi időben meglehetősen ritkán kapta ezt a feladatot. Több más hormont termelt, illetve nem termelt, de örömhormont kevesebbet.
Szóval, kísérlet indul! Elhatároztam hogy ma egész nap mosolygok, ha kell, ha nem. Hadd lám, mi lesz? Veszíteni valóm nincs, egy kutatás akkor is sikeres lehet, ha a hipotézisek nem igazolódnak be.
Igen ám, de kb. tíz perc után, mikor a napi teendőimet kezdtem számba venni, azon kaptam magam, hogy lépten-nyomon megfeledkezem a feladatról. És nemhogy nem mosolygok, hanem igen gondterhelt ábrázatot vágok. Emlékeztetnem kell magam a feladatra! – gondoltam. A fürdőszoba tükrére, a bepárásodott ablakra, meg egy halom
kis papírfecnire mosolygós arcokat rajzoltam,
amiket aztán a lakás különböző pontjaira ragasztottam ki: konyhaszekrényre, fogasra, bejárati ajtóra, tévé fölé és egyéb jól látható helyekre.
A kutyámmal azonban sehogy sem boldogultam. Pedig az tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha rá is ragasztok néhány mosolygóst. Mivel egész nap a nyomomban mászkál, így valahányszor ránézek, mosolyra fakadok.
Tervem szerint mind a két oldalára került volna egy-egy, hogy bármelyik oldalát mutatja, jókedvre derüljek. De Marci nem akart részese lenni a kísérletnek, vehemensen tiltakozott a címkézés ellen, s valahányszor sikerült ráragasztanom a cédulát, megrázta magát, hogy jó messzire repült a mosoly és elinalt. Közben nagyon értetlenül nézett rám, majd bebújt az asztal alá, ahonnan még a kedvenc sonkájával sem tudtam előcsalogatni.
Időközben a konyhában álmos szemekkel feltűnt a férjem, akit széles mosollyal köszöntöttem. A szemem sarkából lestem, hogy mit szól a kávéfőzőn díszelgő mosolygóhoz. Nem szólt semmit, de láttam, hogy, miközben lecsorog a kávéja, igen gyanakvóan néz körül, mint aki arra számít, hogy ez valami csapda lesz, és valami sokkal, de sokkal nagyobb rossznak csak a kezdete.
Aztán amikor a kávéját szürcsölgetve az üzeneteit akarta megnézni a telefonján, akkor egy laza, könnyed mozdulattal odalibbenve, fülig érő szájjal egy mosolygóst nyomtam a telefonja képernyőjére. Szó nélkül levette, ráragasztotta a hűtőre, sőt, egy hűtőmágnessel is megerősítette. Éreztem, hogy ez időhúzás nála, amíg kideríti, hogy mi a csoda folyik itt korán reggel. Még mindig nem mondott, nem kérdezett semmit, de ekkor már jobbnak láttam, ha nem feszítem tovább a húrt. Közöltem vele, hogy egy kísérlet folyik, pillanatnyilag csak ennyit árulhatok el. Szó nélkül tudomásul vette, már megszokta, hogy időnként kicsit flúgos az asszony.
Mit mondjak? Vasárnapi ebéd még ilyen jókedvben nem készült: húslevesnek még soha annyit nem mosolyogtak, franciasalátával annyit nem kacarásztak, sülttel annyit nem vihorásztak, mint ma tettem én
(finomak is lettek nagyon, meghálálták a jókedvű törődést).
Marci ekkorra már megszokta, hogy ma egész nap mosolygok rá, ahányszor elmegy mellettem, kicsattanó örömmel cirógatom meg a pofiját. Szemmel láthatólag ezt nagyon jó néven vette, mindannyiszor hálásan ugrált rám, játékra buzdítva engem. És lett is belőle játék, jó sok.
Aztán délután egy kutyás barátnőmmel kivittük az ebeket a mezőre. Kicsattanó jókedvvel, harsányan üdvözöltem nőtársam, aki még nem tudta, amit én: hogy akaratán és tudtán kívül egy kísérlet egyszemélyes kontroll csoportját alkotja. Miközben a kutyák felszabadultan nyargalásztak, mi vidáman csevegtünk, kacarásztunk. Mosolyogva ugyanis nem lehet rossz és szomorú dolgokról beszélgetni. És én megállás nélkül edzettem a nevetőizmaimat a maszk alatt. Titokban.
A nap hátralevő részében végeztem a megszokott teendőimet, tettem a dolgomat. De nem ám érdektelen, közömbös arccal, unott képpel, mint máskor, hanem jókedvvel, szélesen mosolyogva pakoltam ki és be a mosogatógépbe, súroltam fel Marci lábnyomait a konyhakőről.
Így érkezett el az este, amikor is a kísérlet a vége felé közeledett. Ekkorra már az arcizmaim kissé kifáradtak a sok mosolygásban. Hozzáláttam a cédulák leszedegetéséhez. A kétoldalú ragasztó azonban reményen felül végezte a dolgát, úgy ráragadt mindenre, hogy csak hosszas kaparászással, surlóporos dörzsölgetéssel tudtam eltűntetni a tárgyakról a ragasztónyomokat. Ilyen esetekben máskor egy-két, esetleg több keresetlen szó el szokta hagyni ajkamat, de nem úgy ma! Szélesen mosolyogva súrolgattam és most tényleg nem tűnt olyan drámainak az a pár perc többletmunka.
Azt nem tudom, hogy mennyi örömhormont termelt az agyam a nap végére. Minden bizonnyal vette a jelzést, hogy „jókedv van”, mert egész nap az volt. És egy dolog egészen biztos: remekül szórakoztam.
Jókat kuncogtam magamon és a kísérlet gyanútlan résztvevőin. Jó volt hagyni, hogy a bennem lakozó gyermek büntetlenül kijátssza magát. Így hát a vasárnapi mosolygásadagot szükségesnek és elégségesnek, a kísérletet pedig sikeresnek és lezártnak nyilvánítottam. Terveim szerint a jövőben még megismétlem. :))
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
