Mint ismeretes, a március 11-től bevezetett iskolabezárás, majd az azt követő kötelező karantén újabb kihívások elé állította a már korábban is számos rendszerszintű nehézséggel küzdő tanügyünket, amire igencsak változó formájú és hatékonyságú válaszok szület(het)tek.
A minivakáció reményével indult
Az első hónapban a minisztériumi utasítás értelmében elméletileg csak a korábbi tananyag ismétlésével, esetleg elmélyítésével, kibővítésével foglalkozhattunk.
Abban az időszakban, amit én „diákmennyországnak” neveztem, megvalósult mindaz, amiről sok-sok generációnyi diák korábban csak álmodott.
Nem kellett korán kelni, reggel iskolába menni, sok unalmas órát végigszenvedni. Sőt, mi több, a korábban tiltott vagy esetleg megtűrt okostelefon és/vagy laptop/táblagép és internet használata most polgárjogot nyert. A pedagógus társadalom pedig saját belátása és tudása függvényében elkezdett improvizálni. A skála a különböző közösségi oldalakon már létező vagy újonnan létrehozott csoportoktól az e-mail-en át a különböző oktatási platformokig terjedt.
Ez elsőre jól is hangzik, csak napok alatt bebizonyosodott, hogy nagyjából követhetetlen az érintettek számára.
Kisiskolásoknak elvileg nem lehet regisztrálni ezekre a felületekre, a nagyobb tanulók vagy használtak vagy nem e-mailt, a tanárok jobb esetben pedig különböző platformokat ismertek és azokat próbálták használni, s mindenki ezerrel nézte a netes oktató videókat.
A folyamat során elkezdődött a szülők mozgósítása is. Ők saját tevékenységük mellett a házi fogságba kényszerült gyermekeik felügyeletét és a tanulás megszervezését is be kellett iktassák a napirendjükbe. S most még nem is említettem azt a nem kis számú tanulót, aki önhibáján kívül nem rendelkezett megfelelő eszközzel, vagy olyan helyen lakik, ahol nincs vagy gyenge az internet lefedettség.
És persze sokan a nem remélt vakáció lehetőségét látták mindebben.
Időközben helyi szinten, a székelyudvarhelyi iskolavezetőknek és a városi önkormányzatnak sikerült megállapodniuk egy nagyjából egységes oktatási keretben, ami lehetővé tette, hogy a körülményekhez képest elfogadható mederbe kerüljön az oktatás.
Ezalatt városi, megyei, illetve országos szinten is kezdeményezések indultak (pl. Sulitv, Telesuli stb.), amelyek elsősorban a végzős tanulók számára próbáltak segítséget nyújtani, de a pedagógusoknak is készült a digitális oktatást támogató segédanyag (pl. DiONet Módszertani javaslatok digitális eszközökkel támogatott oktatáshoz).
Gyakorlatban az online tér
Néhány hét után változott a minisztérium álláspontja, a sokféleképpen értelmezhető utasítások szerint az online oktatás most már kvázi kötelezővé vált, ajánlott volt/kellett haladni a tananyaggal, értékeléssel. Ekkor már egy ideje működtek a digitális osztályok is, amelyeket meg lehetett tölteni tartalommal.
Más tantárgyakra nem igazán van rálátásom, viszont úgy gondolom, történelemből viszonylag szerencsések voltunk. Mivel sok más mellett ennek a tantárgynak is heti egy órát biztosít a törvényes keret az évfolyamok többségében, a hagyományos tantermi oktatásban számos lehetőséget ki kellett hagyni, mert egyszerűen nem fért bele az időkeretbe. Viszont a digitális/online térbe kényszerülve alkalom adódott ezek részleges pótlására, esetenként bevezetésére.
Most végre nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban is lehetett alkalmazni, hogy a tanuló aktív részese legyen a tanulási folyamatnak.
A hazai történelem tananyag tartalma és felépítése sok ponton egyezik a magyarországival, ahol a közoktatáshoz viszonylag bőséges digitális tartalom érhető el. A helyzetre való tekintettel oktatási magáncégek is időszakosan ingyenesen elérhetővé tették online anyagaik jelentős részét. Mindezt kiegészítve az egyéb internetes oktató videókkal, az online felületeken szerveződött szakmai csoportokban elérhető és a saját készítésű segédanyagokkal egy meglehetősen gazdag információbázis állt a tanulók és pedagógusok rendelkezésre.
Van, amit jónak könyvelhetünk el
Véleményem szerint ennek a néhány hónapnak, minden visszássága mellett is, voltak pozitív hozadékai.
Egyfelől a pedagógustársadalom azon tagjai is valamilyen szinten megtapasztalhatták a digitális, online oktatást, akik eddig idegenkedtek, ódzkodtak ettől a világtól.
Az is igaz, hogy ez nagymértékben függött az egyéni motivációtól és hozzáállástól.
Másfelől a tanulók is váratlanul új helyzetben kellett helytálljanak.
Sokakban ekkor tudatosult, hogy a korábban elsősorban szórakozásra használt kütyüknek más rendeltetése is lehet. Számomra meglepő volt, hogy az alapértelmezettként digitális bennszülöttnek tartott nemzedék számára esetenként nehézségekbe ütközött a munkaeszközzé avanzsált okoseszközökkel történő, digitális felületeken zajló feladatvégzés.
Egy másik pozitív következményt abban láttam, hogy
felértékelődött az időmenedzsment, a tanuló önállósága és személyes felelősségvállalása a saját tanulási folyamatában.
A hagyományos iskolai oktatásban nem esik kellő hangsúly ezeknek a képességeknek a kialakítására, mivel a rendszer egyszerűen nem úgy épül fel, hogy ezek fejlesztését különösebben igényelné, annak ellenére, hogy később, a való világban ezekre igencsak szükségük lesz a fiataloknak. Így többnyire nem a szokásos órarend szerint zajló egyencsomagolású órákon kapták meg egyformán a tanuláshoz szükséges információkat és feladatokat, hanem nagyjából ők osztották be a tanulásra szánt idejüket és ők határozták meg, hogy a tanáraik által biztosított lehetőségekből mit, milyen mértékben hasznosítanak. Ez magában hordozza a differenciált oktatás lehetőségét is. Azt is fontosnak tartom, hogy
az online világban a tanári támogatás, a tanári-tanulói visszajelzések gyorsabban és személyre szabottabban történhettek, mint a hagyományos keretek között.
Mindezek mellett az is bizonyossá vált számomra, hogy a technika biztosította lehetőségek nagyszerűen kiegészítik a tanítást-tanulást, azonban a általam legfontosabbnak tartott, személyes kapcsolaton alapuló emberi tényezőt nem tudják helyettesíteni.
A tanévet lezáró értékelést szabályozó előírás azon részét, amelyben a szülővel és diákkal online kellett alkudozni az osztályzatokért, inkább tragikomikusnak gondolom, amiben az illetékesek népszerűség hajhászó és felháborító módon kérdőjelezték meg a tanárok kompetenciáját és szakértelmét.
Egyéni döntéseken is múlik, hogy mit hozunk ki a helyzetből
Ez a néhány hónap az oktatási folyamat minden résztvevőjének olyan tapasztalat volt, ami egyszerre jelentett lehetőséget és felelősséget. Ennek értelmében volt, aki élt a lehetőséggel, volt aki visszaélt a helyzettel. Ismételten beigazolódottnak látom, hogy a pedagógus szakemberként kettős kihívás előtt áll. Eleget kell tennie a diákok és szülők, mint az oktatási rendszer haszonélvezőinek jogos 21. század igényeinek, ehhez viszont a tanügyi rendszerünk gyakran 20. századot idéző elvárásaihoz és feltételrendszeréhez is igazodó megoldásokat kell találnia.
A fentiekben megfogalmazott tapasztalatok, benyomások teljesen szubjektívek, a véleményemet véletlenül sem gondolom általános érvényű igazságnak, főleg annak tudatában nem, hogy jómagam is rengeteg hibát követtem el. Tisztában vagyok azzal is, hogy sokan nem tudtak, és voltak, akik nem akartak részt venni ebben a kísérleti közös erőfeszítésben, ami ismeretlen helyzet elé állított pedagógust, tanulót és szülőt egyaránt. Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában próbálok majd szembenézni a következő tanévben felmerülő sokismeretlenes kihívásokkal, s nagyon úgy tűnik, hogy ezekből nem fogunk hiányt szenvedni.
Szerzőnk történelemtanár, helytörténész
Kiemelt kép: Shutterstock
