Ők is mi vagyunk Esti séta

Nem sétán történt, de szó szerint így esett. Székely falu pincekonyhájában cseppentem borozgató férfiak életmeséibe, együtt vártuk a papot viaszos vászonnal terített asztalnál ülve.

Nem azétt, hogy bőcsködjek, de nekem van öt-hat-tíz kuncsaftom. Ha béjön a pajtába, s azt mondja, hogy né, Gyula bácsi, én a legnagyobbikat viszem el, akkor azt viszi el. Utána jön a másik, s a másik, hajnalban elviszik, pákk-pákk-pákk. Az ember beszélget ide-oda hülyeségeket, de ha a magángazdaságot megengednék! Eladok tíz-húsz darab disznyót, nem azt mondom, hogy nem adok oda ötszáz lejt adóba, csak legyen úgy, hogy adok ötszáz lejt, értse meg az állam es, annyi az egész. De hagyjanak már engem békén ennyi könyvelésön keresztül, ennyi papír, rakom belé az egészbe! Végöm van tőle! Jön, hogy meghaljak, értöd-é? 

Ez mind azétt van, hogy csemereljenek meg az ilyenek, mint te, s menj bé a szupermárketbe, s ott vedd meg a húst. 

Édesapám azt mondta vót, hogy a gazda kárból él. Ezelőtt nem az vót, hogy a traktorra ültél fel, s mindent géppel. Akinek vót két tehenkéje, avval ment, s akinek két lova vót, avval. Így vót-e? Így vót. Ki kellett hordani a ganyét, s ha az ember kiszámította, hogy ki kellett hajtsa harminc-harmincötször a lovat, kérdöm én, hol vót a haszon? Csurrantottuk meg a tehent, fejtük bele a vederbe, öntöttük bele a bidonba, vittük fel Sanyi bához. Huszonöt liter tejet tettem fel a bicikli csomagtartójára minden nap. De gyenge vót a fizetés. Állj meg, Endre bátyám, hó! Akkori pénzben nagyon jó vót. Bár így maradt vóna! Most a gazdaságok nagyon elé lendültek volna. De kicsesztek, hogy béhozták a külföldi fröccstejet. Savó plusz ÁFA az egész bóti tej. Szöktél fel a biciklire, s vitted. Rózsika néni vette át, adta a papírt, s kész. 

Úgy érezted magad, mint a madár.

Én most is szeretem, elhiszed-é? De amikor reggel veszik a papírt, ettől ennyit kaptunk, ez ennyi, az annyi, csük-csük-csük, az anyád valaga, ne húzd alá. Van-e mit egyél? Van. Van-e mivel törődjél? Van-e fürdőszobád? Van. Olyan kazánod, mint másnak? Van. Ez van, az van, amaz van. Vót egy régi traktorunk, vót rajta egy kicsi benzinmotor, de nem vót akkumulátor, semmi. Meghúztad, ügyesen, átalkapcsoltad s a kuplungot eresztetted rea, s az gyúlt bé értötted-é? Még ma es működik. Úgy mejen a bálázó utána, mint a madár. Nagyon keveset fogyaszt, gyors a fordulat, ezzel a szarral lepipálom az esszes traktoristát. Jól indultatok el ti apáddal, na. Van egy harminc esztendős fiam. Meg kéne nősüljön. Jön, hogy üssem, értöd-é? Pedig olyan betyár gyerök! Két hetet vót Némötbe’, szedte a ződségöt, telefonált, s azt mondta, olyan gettó! Mondom, bírd ki, baszki! Nem érdekel, mejek haza! Nekem más nem parancsol.

Ha még egyszer hazamehetek, s a traktorba béülhetek!

Én is vót, hogy elmentem Magyarországra, három napot ültem. Ő kibírt két hetet. Vót ott egy borpince. Mondom a másiknak, adj egy üveg bort! Az így nezett. Mondom, adj egy üveg bort, te hétszűzmária! Töltött a pohárba egy kicsit. Mondom, nem ilyet kértem, te kurvaistók! Azt mondja, beszéljek magyarul! Mondom neki, én magyar vagyok, te kurvaistók! Három nap után mondtam az asszonynak, mejünk haza, mert hanem én itt szétverem az egészet. Az enyém, a kölyök is ilyen. Nem adná a világ faszáért, hogy felülhet a traktorra, mejen az erdőbe, teszi-veszi a gépöt. Reggel kel fel, ide vagyok ígérkezve, oda vagyok ígérkezve, nem gagyválja össze. Gyula, ne törődj te azzal, mert az életet ketten kezdtétek az asszonnyal, s ketten is fogjátok béfejezni. Mert a fiatalok új életet kezdenek, nem kell velük foglalkozni. De, persze a szülőköt mindig az érdekli, hogy egyszer a gyermökök valahogy rendeződjenek el. Nem lehet siettetni se a nősülést, se a gyermököt. Most elrendezik, szerussz, tavasz, mert jön a nyár. 

Nem jön a nyár, nem jön a gólya

Vót egyszer egy szőke csaj. Mi vót, mi nem, egyszer megjelent vót a kölyök, az ajtót bélökte. Mondom, te Csabi, mi a helyzet? Egy reggel jött, s a csajt otthagyta. Mert kellett menni a mezőre. Ezt az asszonynak mondhatod! Az zsémbelni fog, hogy így, s hogy úgy. Na, kicsi leányka, elég ebből. Nekem, mondom, ne mondjad. Ők kell megoldják. Ez így ment két hétig, amíg a száz köbméter fát az erdőről lehozta. Értsd meg, én most kell menjek, most van megfagyva a föld, most tudok dolgozni. De mivel nem értette meg, elmaradt az unoka. Na, de most már ugyanaz a szőke csaj akarna zumbázni vissza. 

Egészséget, bort, búzát, békességet, szőrös farkú malacot, s ennek a pohárnak feneket! 

Az a helyzet, fiúk, ha van egy hajtóerő a faluban, oké, ha nincs, zéró. A Döfősök között is volt ilyen, olyan, meg voltak már nősülve, de úgy verték egymást testvérekül, mint kovács a vasat. De apám nem félt senkitől se. Megmondta, amit akart, s meg es csinálta. Az, amikor azt mondta, hogy megcsináljuk, olyan nem volt, hogy ettől vagy attól féljen. Fiatal házas voltam már, amikor egyszer béjött hozzánk, rám csapott az ágyban, s mondta, azt a gépöt nem úgy hagytad, ahogy elvitted. Ennyi volt. Szöktem fel, rendbe raktam mindent ügyesen, motorinát töltöttem. Fiam, ahogy elveszed, úgy adod vissza. Megértötted-é? 

Ha tisztán viszed el, tisztán add vissza!

Csépöltünk együtt, fiatal házas ember voltam, úgy megcsapott, tesó, hogy loccsant a pofám. Mert valamit nem jól csináltam. Te, én szívesebben elszenvedtem volna, hogy üssön apám. Mert éngömöt papnak adtak volna. Bé is adtak a gimnáziumba, két esztendőt elkénoztam, de nem imponált nekem. Hazajöttem, Szent Imrekor feltett édesapám fahordani, s tavasszal jöttem haza. Haláláig büntetett. Szólani nem lehetett, hogy milyen nehéz. Kelj fel túrós puliszka, s feküdj le túrós puliszka. Nappal a lópokróc volt a lovaké, s éjjel az enyém. Ha valamit szólottam, miért nem tanultál, a krisztusmáriádot? Ez volt a válasz. 

Bár ütött volna meg, ember, mint tégedet, szívesebben elviseltem volna. 

Olyan volt, hogy a ganyét es, ha csepp pálinkával megvegyítették volna, ő azt es megitta volna. Amit egyszer a száján kiszólott, avval nem lehetett ellenközni. Azt mondta, vegyed a gúnyádat, s annyi élelemmel feltarisznyálunk, amíg helyet keresel magadnak a világban, legyen elég. Még a város végére se jártam ki soha akkoriban, nem hogy Temesvárra vagy nyugatra. Nem mertem elmenni, embör. De most ha ilyet kap a gyermök a szülőtől, oldja a kereket. A lovat minden éjjel fogni kellett bé, két óra, négy óra, s ekkor a lóval menni kellett. Tizenöt esztendős voltam. Ezt lássátok-e, milyen kitartás kellett legyen az emberekben, hogy ezt az időszakot túléljék? 

Nem, hogy kötöm meg a nyakamot, s nem érdekel. Ez szóba se jöhetett akkor. 

S há mé’ nem veszett fel? Mindenki nem Döfős, hogy odavágjon. Édesanyám, nyugodjék csendesen, pörölt értem. Az anya ilyen, óvja a gyermekit. Igen, de akkor az asszonynak szava nem vót. S így ment ez sokáig. Amíg meghalt, nyugodjék csendesen, de jót akart, na. Heten voltunk testvérek, s én vótam a legküssebb. Az én apám, tód, milyen volt? Béállott a cséplőgéppel csépölni, de eltörött a cséplőnek a tengelye. Egy hétig néztük, s azt mondta, álljatok félre, a traktornak bébaszott egy olyant, testvér, hogy az úgy forgott, hogy összetörte magát, értöd-é? S akkor azt mondja, fiam! Ezt valahogy meg kell csináljuk, ki kell találjuk, hogy s mint! Nekifogtunk, ő mekanikából lángész volt, értöd-e? Azt a kurvamáriáját, brrrr, nyi, olyan nincs, úgyis megcsinálom, cseszdmeg! S meg es csinálta! A kommunizmus után a cséplőgépészöknek nagyon jól ment. 

Vót pof es, ez es, az es, de ha odaálltál, vót pénzed es

Engedjétek, még egyet szóljak. Én avval rontottam el az életemet, amikor édesapám kiadta az utat nekem, hogy menjek el itthonról, mi a krisztusmáriáért nem mentem el Temesvárra. S még volt egy jobb ajánlat neköm. Három esztendőt lekatonáskodtam Lupényban, a bányában. Amikor lecserélték az első szériát, mert tízen voltunk a faluból, azt mondja a kapitány, nem akarsz visszamaradni? Maradj vissza, azt mondja, s embert csinálok belőled. Többet a lapát nyelit nem kell megfogd. Mondom, továrös kapitány, eccer haza kell menjek, addig nem tudok semmit mondani. Édesapám a kórházban volt két hétig, Márton-napkor meghótt, s temettük el. Hogy mi késztette a kapitányt arra, hogy ingemet egyedül felkérjen? Én azt mondom, hogy az a két osztály, amit a gimnáziumba jártam, az a két középiskolai osztály. Nem mentem vissza, mert megvót a sok birtok, nem bőcsködök, mert tudjátok, mennyi vót, s mint vót. Nem tudtam elmenni, mert édesapám meghalt, s nem vót, aki a gazdaságot vigye. Itthon kellett maradjak. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Na, plébános úr, megjött, megjött?

Fotó: Magyari Hunor