Tudom saját tapasztalatból, hogy az ember védekezési ösztönének szinten tartó alapérzése a pusztulástól való félelem. Félek én is, menekülök én is, óvatos vagyok én is, mert nem akarom magam idejekorán elpusztítani.
Félek az ismeretlentől, de igyekszem legyőzni magamban a félelmet. Csak a teljes szeretet tudja legyőzni a félelmet, ismételgetem magamban az evangéliumot.
Félek, nemcsak az oltás lehetséges mellékhatásaitól, amik valószínűleg pont az amúgy is gyengébb, betegebb, emberekben tehetnek kárt, hanem az oltásellenes közhangulattól is félek.
Nem attól, hogy nem akarják bizonyos emberek beadatni maguknak az oltást sem most, sem a későbbiekben, hanem
attól félek, ahogyan a tudatlan ember felerősíti hatalmát agresszív viselkedésével.
Félek tőle és szánom őt, a gátlástalan embert, akiben a tudatlanság párosul a hatalmi ambícióval. Ismerete nincs, tanulni nem akar, de mások fölött uralkodni, mások véleményét befolyásolni, azt nagyon is akarja.
Félek azoktól, akik a jóra addig mondják, hogy rossz, míg végül mindenki beadja a derekát, és elhiszi azt, aminek ezidáig az ellenkezőjéről volt meggyőződve.
Félek attól a betegtől, aki okosabbnak képzeli magát az orvosnál, és félek attól az orvostól, aki nem hallgatja meg a beteg mondanivalóját.
Félek attól a gazdagtól, akinek semmi sem drága, és félek attól a szegénytől, akinek nincs semmi vesztenivalója.
Félek attól, aki az édesanyját is eladná -ahogy a mondás tartja- egy jobb pozícióért, és félek attól, aki nem becsüli meg a neki kölcsönzött bizalmat és tiszteletet.
Félek attól, aki a saját érdeke érvényesüléséért feláldozza a közösség érdekérvényesítését, és félek attól, aki tagadja egyéni érvényesülési vágyait.
Szánom a kételkedő beteget és szánom az öntelt orvost.
Szánom a mindenkit megvesztegető gazdagot és szánom a jellemtelen szegényt.
Szánom a csörtetőt és szánom a hitelét vesztettet.
Szánom az önzőt és szánom az álszentet.
Sorra veszem, hogy vannak-e még akiktől félek és akiket szánok. Ahogy egyre nő a listám, rá kell ébrednem, hogy nem emberektől, egyénektől félek és szánom őket, hanem emberi magatartásformáktól félek, és indul meg bennem a szánakozás szurokfolyama.
És akkor itt van a Covid-19 elleni oltóanyag körüli csetepaté, társadalmi cirkusz. Én, a többi 7 és fél milliárd emberrel, azt sem tudom, hogy mi fán terem a fehérje, vagy a vírus, de jogot formálok arra, hogy véleményt nyilvánítsak. Legalább annyi kakaó lenne az oltás ellen tiltakozókban, hogy kimondják: azért ellenezzük, mert tudatlanok vagyunk és félünk tőle.
Én kimondom: azért iratkoztam fel az oltásra, mert tudatlan vagyok, de bizakodó is, bízom a jóindulatú tudósokban.
Bízom abba, hogy a kutatók, feltalálók, gyógyszerészek és orvosok többsége meg van győződve arról, hogy Isten azért adta nekik a talentumot, hogy azzal ők a nagy egészet, az emberiség, javát szolgálják.
Félek a túlságosan kimerült egészségügyi személyzettől, de még jobban a néhány felelőtlentől, mert részt vettem már olyan jó barátom temetésén, akit a kórházi kezelés alkalmával fertőzött meg a halálba kínzó vírus.
És mégis.
Szeretem annyira az életemet, családomat és közösségemet, hogy bízom abban, az orvosok is szeretetből gyógyítanak.
Igen, az oltóanyag is mindenekelőtt szeretetből fogant, persze gazdasági haszonnal is jár, de ez másodlagos a teremtés műveletében.
Az orvosok és ápolók szeretetből gyógyítanak, és másképp nem is lehetne. Ha nem a Teremtő szeretete sarkallná őket munkára, akkor félnének a gyógyítás életet mentő kihívásától, akkor sohasem mernének gyógyítani.
A Teremtő iránti szeretet és önmagunk szeretete segítsen elűzni félelmeinket.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
