„Az” a koncertjegy nem lehet, gondolta lemondóan, hiszen fél óra leforgása alatt elfogytak a jegyek. Nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a két jegyet, rajta a kedvenc együttese nevével.
– Hogy csináltátok? – faggatta a szüleit s azok egymás szavába vágva mesélték, hogy két laptop mellett álltak készenlétben, amikor megnyitották a jegyvásárlási platformot, és így is alig sikerült. De megvan, ez a lényeg!
Fél év volt még a koncertig, végtelen hosszú idő, de minden reggel azzal ébredt, hogy egy nappal közelebb van a nagy naphoz.
Januárban már jöttek a hírek a vírusról, de kezdetben nem gondolta, hogy ez bezavarhat. Egy ekkora koncertet, ekkora szervezést nem fognak lemondani. Aztán mikor lefújták a tokiói olimpiai játékokat, tudta, hogy ez is megtörténhet. Nemsokára meg is jelent az együttes honlapján a szomorú hír. Ennél szomorúbb már nem is lehetett volna, mert azt is közölték, hogy az együttes valószínűleg nem lép fel többé Európában. A jegy árát visszautalták.
A szülei gyakran mondogatták, hogy vegyen magának valamit a pénzből, de sokáig nem volt semmi ötlete. Aztán eljött a nyár és a vakációban, életében először egy hónapot dolgozott. Végül úgy döntött, hogy a fizetéséből és a jegy árából vesz egy használt dobfelszerelést. Talált is egy egész jót a neten, az eladóval angolul letárgyalta a részleteket, egy jótét lélek pedig elhozta neki Bukarestből.
– De hol fogsz dobolni, fiam? – kérdezték a szülei.
– Rendbe rakom a garázst – válaszolta, és úgy is lett. Hetekig takarítottak, lomtalanítottak az apjával, míg végül helye lett a hangszernek.
A dobfelszerelés beköltözött a garázsba és onnantól fogva néha hangosabb lett a környéken lakók élete.
Néhányan szóvá is tették ezt, volt, aki a garázsajtó előtt kiabált vele, volt, aki levelet írt az apjának. Nem csüggedtek, nekifogtak együtt a hangszigetelésnek.
Aztán más hangszerek is beköltöztek a garázsba, reményteli kezdő zenészek próbáltak ott néhanapján, betartva a csendórákat. De még így is előfordult, hogy valaki rájuk küldte a helyi rendőrséget. A szolgálatban lévők kimentek, elbeszélgettek velük, tetszett nekik a hangzás, megjegyezték, hogy szerintük ez vagány dolog, de azt javasolták, hogy vasárnaponként inkább ne zenéljenek. Ezt is megértették és betartották.
Ezért is lepődtek meg, amikor
karácsony előtt egy nappal újra kopogtak a garázs ajtaján. Egy idős úr állt az ajtó előtt, kutyával. Engedélyt kért, hogy beléphessen.
A dobost kereste. A fiú a szokásos ingerült hangnemre számított, de ahogy az ősz hajú férfi szemébe nézett, rögtön látta, hogy az valami mást akar.
– Itt lakom a közelben. Mindig hallom, amikor dobolsz. Jól csinálod, pár hónap alatt nagyon sokat fejlődtél. Hidd el, valamelyest értek hozzá. A fiam is dobol, 35 éve. Őt már rég nem hallottam játszani. Külföldön él, a járvány miatt rég nem tudott hazajönni, több mint egy éve nem láttam. De amikor a dobot hallom, az olyan, mintha őt hallanám. Örömöt hoztál az életembe.
A fiú csak állt, nem nagyon tudta mit mondjon. A többiek is hallgattak mögötte.
– Hoztam neked egy arab dobot. Darbuka, így hívják. Azt jelenti, hogy az apák dobja. A fiamé volt, de neki már nincs szüksége rá. Neked adom, ha elfogadod.
– Persze, köszönöm! – mondta meglepetten a fiú. De kicsoda Ön? Megtudhatom?
– Az nem fontos – mondta a férfi és elsétált a kutyájával.
Talán nem is sejtette, hogy nem csak annak az egy fiúgyermeknek adott aznap ajándékot.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Csodavárás vagy csalódás? – Vegyük észre a meghitt pillanatokat!
Eszeveszetten közlekedő, ideges embereket látunk mindenhol, véget nem érő nagytakarításban, ajándékkeresésben vagyunk, és túlórázunk a munkahelyen. Ebben a feszült, stresszes történetben kellene rátalálnunk a karácsonyi csodára. Van erre esélyünk?
